Jim Jarmusch szerint a világ

Videónkban Jim Jarmusch életművének jelentőségére hívjuk fel a figyelmet filmjeinek általunk legérdekesebbnek tartott pontjain keresztül.

Ebben az írásban Jim Jarmusch ’95 után készült műveiből szemezgetve mutatunk rá filmjeinek néhány sajátos vonására. Az egyes filmek külön elemzést is megérdemelnének, és a most elhangzó meglátások is lehetnének akár jóval szerteágazóbbak. Ám mi ez alkalommal kifejezetten az életmű jelentőségét szeretnénk kihangsúlyozni az általunk legérdekesebbnek tartott pontokon keresztül.

Noha a rendező egy interjújában kifejti, hogy amikor befejezettnek tekint egy filmet, akkor tovább áll, és sosem nézi őket vissza, mi most éppen arra invitálunk, hogy mártózz meg alaposan az általa megteremtett különleges univerzumban, és csak a benne rejlő értékekkel felruházkodva taposd tovább személyre szabott szellemi ösvényed.

Jarmusch több alkotásának központjában olyan karakterek állnak, akik a maguk egyedi módján bensőséges kapcsolatot ápolnak a léttel és az azt átszövő, a legtöbbek számára azonban egész életükben láthatatlanul maradó misztériumokkal. A Paterson buszsofőrje a közönségesség felszíne alatt, a mindennapi élet ügyes-bajos teendői közepette lop magának időt versírás formájában az önkifejezésre. A Halhatatlan szeretők központjában egy a világ jelenlegi áramlásába sehogy sem beillő, saját természetét megtagadni és eltitkolni kénytelen vámpírpár áll. Az irányítás határainak megbízottja egy az élet mágikus törvényeiről sokat tudó, magányos „gengszter”. A Szellemkutya galambokat etető nagydarab négere valójában egy rendhagyó módon ábrázolt igazságosztó szamuráj. A Halott ember haldoklója abban megtiszteltetésben részesül, hogy egy spirituális vezető segítheti át a túlvilágra. És még a Hervadó virágok kiégett és megkeseredett alakja is a Don Juan névre hallgat.

Az elsőre talán megbotránkoztatónak tűnő, de legalábbis szokatlan karakterábrázolások még inkább közelebb hozzák a nézőhöz a társadalomból való kitaszítottság életérzését, ami azonban sokszor szinte teljesen nélkülözi a tragikus felhangot. Jarmusch különcei nem annyira száműzöttek, mint inkább egy sajátos módon beavatottak, akik a mindennapok során mesteri módon öltik magukra az átlagosság álcáját. Az első rátekintésre hétköznapinak tűnő szereplőkkel vélhetően azt sugallja, hogy mindez bennünk is fellelhető. A kiválasztottság e titokteljes élménye nem csak a tőlünk térben és időben távoli civilizációk szerencsés szülötteinek kiváltsága. Bennünk is ott lakozik az indián, a szamuráj, a költő, a kimért és eltökélt tai-chi gyakorló.

E hősök egyedisége mégsem mutat túl sok egyezőséget a szuperhős filmek valahol vonzó, a mélységeket mégis szinte teljesen nélkülöző karaktereivel. Superman nem olvas Hagakurét, az X-Men mutánsainak ereje nem tudati éberségükből fakad, Vasember pedig nem igazán gondolkozik el az élet komolyabb összefüggésein, és Hulk, nos, ő még gondolkozni sem tud. Jarmusch hősei nem a világ teátrális megmentésére vagy a sokarcú ellenséggel való örök harcra szakosodtak. Az ő küldetésük saját maguk megmentése, vagyis az, hogy szabadon és igazán azzá váljanak, akik.

Mindezt mégsem szájbarágósan tolja az orrunk elé. Nem meggyőzni akar, inkább csak bemutatni, ő maga milyen módon éli meg és tekint rá a valóságra. Milyen szerepet tölt be például az életében a kávé és a cigaretta. Milyen viszonyban áll a társadalmunkat természetes rendjéből oly erőszakosan kibillentő technikai kütyükkel. Vagy, hogy milyen kapcsolatot ápol az őt körülvevő, álomszerűen váltakozó emberi világ többnyire öntudatlan folyásával.

Filmjeiben a mondanivaló sokszor újra előjön. Néhány üzenet pedig még csak nem is túlságosan mély. Mégis, ahhoz hasonlóan, amikor valaki különböző irányokból mássza meg ugyanazt a hegyet, mondanivalóját kicsit mindig új oldalról, újszerűen, új rátekintést adva ragadja meg. Lehet, hogy csak annyira hívja fel a figyelmed, hogy olvass könyveket, bánj tisztelettel a tárgyakkal, kiváltképp a hangszerekkel, legyen stílusod, figyelj oda a részletekre, ne dőlj be egyből mások véleményének. Ám még ezek is komolyabb színezetet kapnak, ha belátjuk, hogy ezzel is az önmegismerés rögös, de izgalmas küldetésére próbál ösztönözni.

A művészet minden formája iránti szenvedélye és a tradíciók szellemi ismereteit illető fogékonysága mellett a rendező jó megfigyelő képessége és különleges látásmódja, ami igazán magával ragadó. A műveknek nemcsak laza, vagány, retróba hajló stílusa, kissé elvont, művészi jellege, vagy intellektuális irányultsága miatt van meg az a jellegzetes hangulata. Hanem annak a mágikus rátekintési módnak köszönhetően, amely képes álomként láttatni az ébrenléti valóságot, egy olyan realitásként felmutatni a világot, amely sokkal szorosabb és közvetlenebb összeköttetésben van tudatunkkal, önmagunkkal, mint azt alapvetően gondolnánk. Egy helyütt ő maga is így fogalmaz: „A világ oly módon tárul eléd, amilyen módon a tudatoddal észlelni képes vagy azt.”

Nemcsak arról van szó, hogy a szereplőknek más a gondolkodásmódja, hanem arról, hogy más a létátélése. Olyan, ami a megszokottól sokkal kevésbé függ az anyagiság merevségétől, a durva fizikai törvényszerűségektől vagy a külső behatásoktól, és amiben sokkal nagyobb szerepet kap a tudati teremtőiség és uralom. Jarmusch nyílt, szinte gyermeki őszinteséggel, nagyfokú tudatossággal és alázattal világít rá számunkra az akarat és a képzelet valóságot átalakító hatalmára, a legközönségesebbnek tűnő élethelyzetek csodás jellegére, a szellemi küldetéstudat felébresztésének lehetőségére, az utazás varázsára, a szimbólumok fontosságára vagy a mindennapjaink hátterében rejtekező halál folyamatos jelenlétére.

Nem sok olyan rendezőt lehet felsorolni, akiknek majdnem minden alkotása „rendben van”. Aki ráérzett Jarmusch műveinek ízére, azt fogja tapasztalni, hogy folyamatosan tartja a színvonalat. Úgy új, hogy nem kell ehhez megtagadnia önmagát, és úgy önmaga, hogy mégis számos alakban képes megmutatkozni. Nincs más hátra, minthogy a filmek megtekintésére és a lényegi mondandó alapos megemésztésére ösztönözzünk a következő mondás kíséretében: „Nézd meg mind, és ami jó, tartsd meg!”