Képzelni az életet vagy élni a képzeletet? – Misztikus film ajánló

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Ez alkalommal olyan filmeket vettünk elő, amelyek az életből a halálba, a hétköznapi valóságból a képzeletbe vagy a lét és a tudat új állapotaiba való átlépés misztériumát dolgozzák fel. Fajsúlyos történetek, többrétegű szimbólumrendszerbe ágyazva, gondolkodni képes embereknek, materialisták kíméljenek logóval ellátva. Masszívan alulértékelt és sokszor félremagyarázott alkotások. Nem meglepő, hisz bemutatásuk idején a legtöbbjüket mind a szakma, mind a nagyközönség értetlenkedve fogadta, és azóta is csak a simagöröngyösi filmklub matinéján kerülnek elő nagy hozsannával. De elég is volt a magyarázkodásból! Íme, hat misztikus film a fészektől, amit látnod kell, mielőtt bekrepálsz.

Ink – Tinta (2009)

Az alacsonyköltségvetésű független filmkészítés koronázatlan királya. Nincsenek önelégült sztárok, se CGI cumin hizlalt képsorok, se liberális álmoralizálgatás, sem Morgan Freeman. Viszont részesei lehetünk egy valóban lelkiismeretes odaadással megalkotott mágikus utazásnak, ami képes úgy magával ragadni a nézőt, hogy egy olyan mély érzésű önreflektív állapotot idéz elő benne, amely évekig visszatérő vendége lehet szívének. A lelkünk üdvéért felelős őrzők és a kárhozatra csábító inkubuszok harcával átszőtt történetben két síkon zajlanak az események. Az egyikben egy karrierista apa családi kálváriáját követhetjük nyomon, míg a másikban egy csuklyás, torz alak hurcol magával dimenziókon keresztül egy apró kislányt. A fény erői mindenáron óvni akarják a kicsit, sőt, meglepő módon a csuklyást is, ám ő gyermekáldozatra készül, hogy végleg a sötétséghez csatlakozhasson. Egymásba folyó és elváló létsíkok, emlékek és remények ritmikus kavalkádjában zajlik az angyalok és démonok összecsapása, amelyről kiderül, hogy sokkal több köze van a lélek legbenső világához, mint ahogy az első rátekintésre tűnhet. A pénzhiány miatt bravúros kreativitással megálmodott film, új köntösbe öltöztetve tárja elénk az ember megváltásáért folyó küzdelem nem evilágiságát és az önfelszabadító szeretet giccsmentes mivoltát. Ja! És le a kalappal James Winans előtt aki, a film rendezője, producere, vágója, forgatókönyvírója és zeneszerzője egy személyben.

Franklyn (2008)

A Franklyn egy négy fő szálon futó történetet mesél el. Milóét, akit az esküvő előtt faképnél hagy a menyasszonya, Emiliáét, aki az öngyilkosságból próbál művészetet csinálni, Peterét, aki az elmegyógyintézetből megszökött fiát keresi, és Franklynét, alias Jonathan Preestét, aki Köztes Város álarcos igazságosztójaként igyekszik bosszút állni az elnyomókon. Mindnyájukat hasonló kérdések foglalkoztatják: a hit és a tények, a halál és az élet, a képzelet és a valóság, a józanság és az őrület egymáshoz való viszonya. Olyan szereplőkkel találkozunk, akiknek megingott a hite a hétköznapi valóságban, de még nem látják pontosan a következő lépést maguk előtt. A megoldás a film végi katarzisban jön el, ahol felszínre tör egy hatalom, ami addig csak sejtésként motoszkált hőseink fejében. Az imagináció hatalma, ami képes arra, hogy áttörje az úgynevezett valóság, a száraz tények omladozó falait, és befolyásolja a világ alakulását. A Franklyn azon túl, hogy kihangsúlyozza a hit és a képzelet életünkben betöltött szerepét és erejét, szép ábrázolását adja annak a rejtélyes imaginációs folyamatnak is, ahogyan a semmiből kölcsönösen megteremtik egymást a szerelmesek. Figyelemreméltó témafeldolgozás ez Gerald McMorrowtól, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy ez az első és ez idáig egyben utolsó nagyjátékfilmje.

Stay! – Maradj! (2005)

Ha komolyan vesszük a mondást, miszerint az angyal minden ember életében legalább egyszer megjelenik, akkor Marc Forsterhez eljöhetett 2005-ben. Ugyanis ez az alkotás annyira kilóg a rendező életművéből, mint Jesse Owens a berlini olimpiáról. Nem véletlen. A Z világháború, a Barátom, Róbert Gida és a Géppisztolyos prédikátor rendezője munkatársaival a filmtörténelem egyik legjobb misztikus drámáját tette le az asztalra. Sam Foster a sikeres pszichiáter élete teljesen megváltozik, amikor az összetört Henry személyében új páciensre lel. A pokoli kíntól szenvedő ifjú kétségbeejtő tisztasággal látja a jövőt és a saját halálának időpontját, a szeretteit véli felfedezni idegen emberekben és olyan hangokat hall, amit senki más. A kezeléseket egyre valószínűtlenebb események kísérik, az idő és a tér felismerhetetlenül egymásba folyik, és végleg összeomlani látszik körülöttük a realitás. A feloldozásért kiáltó Henry tudatában rejlő titok teljesen átformálja nemcsak a doktor életét, hanem az egész világukat is. A film álomszerűen összemosódó képi világa egyszerűen zseniális. Azt az átélést erősíti meg a nézőben, hogy nem a valóságban van: mintha maga is álmodna. Az elsőre talán érthetetlennek tűnő vizuális megoldások korántsem tartoznak az álművészieskedő blöff kategóriájába. Teljességgel átgondolt, aprólékos szimbólumrendszer alkotja a film képi vázát. Tudjátok, olyan vizuális élmény ez, ami miatt már önmagában megéri újranézni a filmet. Két dolog van benne, ami még ezt is felülmúlja: Az első a film végére kibontakozó katarzis, amely minden szomorúsága ellenére igazán szépséges. A második, hogy ha belehelyezkedünk a történet központi karakterébe, és saját magunkra vonatkoztatjuk az átélt tapasztalatokat, akkor ez a film adhatja számunkra azt az erőt és szemléletmódot, amely teljesen átformálhatja nemcsak az életünket, hanem az egész világunkat is.

The Fountain – A forrás (2006)

Darren Aronosky jó rendező. Több filmjével igazolta, hogy a legkülönfélébb területekhez is remek érzékkel tud hozzányúlni. Legyen az a drogfüggőség (Rekviem egy álomért), a saját természetünkhöz való hűség (Pankrátor), vagy a színpadi átalakulás (Feketehattyú) kérdése. És habár legutóbbi két alkotásával sajnos eléggé mellényúlt (Noé; Anyám!), ezek nem csorbítják A Forrás érdemeit, ami a rendező talán legkiemelkedőbb műve, és a halál témakörének egyik legjobb mozgóképes feldolgozása. A három szálon futó, mégis történetileg és képileg is szervesen egymásba kapcsolódó cselekmény a halálhoz való viszonyulás három módját ismerteti. A modern tudós, a középkori hódító és a jógi halállal való küzdelmében nemcsak azt figyelhetjük meg, hogy a különböző korok vagy kultúrák milyen eltérő módon közelítenek a halálhoz, hanem azt is, milyen hierarchikus viszony áll fenn közöttük. A tudós halállal kapcsolatos kétségbeesett erőlködése a hódítóban heroikus és mitikus színezetet kap, ami végül a jógi karakterénél fordul át tényleges metafizikai törekvéssé. Némelyek szerint mindez túl giccsesen van tálalva, ám az élesebb szeműek észrevehetik: bármennyire is ez kerül előtérbe, nem a drámai szál képezi a történet középpontját. Az elmúlás tragikuma és a szerelmi gyötrődés mögött folyamatosan érezhető egy mindent felölelő, a filmben mindig aranyszínnel ábrázolt transzcendens jelenlét, ami mindhárom történet végcélja és forrása egyaránt. Mindez olyan szépen kidolgozott képi világ, tradicionális szimbólumrendszer és zenei háttér kíséretében kerül bemutatásra, ami már történet nélkül is egyedi esztétikai élményt nyújt a megtekintőnek. Bármennyire is nehéz belátnunk, meg fogunk halni. A film azon túl, hogy felhívja a figyelmünket ennek elkerülhetetlenségére, rejtetten annak a valóságnak a meglétét is sejteti, amit elmúlás és halál nem érinthet soha.

Jacob’s Ladder – Jákob lajtorjája (1990)

Valószínűleg a legismertebb darab a listánkon, amely már kult státuszba lépett az évek folyamán. Emlékeztek? Abban a korszakban készült, amikor még a mainstream filmeknek is lehetett művészi vénája, értelmes, mély mondanivalója és nem voltak rommá tűzdelve abnormális és perverz álideologikus „bullshitekkel”. Legalábbis nem mindegyik. Nos, ennek a kornak a szülötte a Jákob lajtorjája, de ha jobban megnézzük, a mondanivalója korántsem modern: üzenete ugyanúgy lényegi elemét képezi a távol-keleti filozófiáknak, mint a nyugat miszticizmusának. Lehetsz vallásos vagy sem, tökmindegy. Ez a film lenyúzza rólad a begyöpösödött konformizmusod mezét! Jákob egy Vietnámot megjárt, poszttraumás stressztől szenvedő postás, aki gyermekét elveszítve, feleségétől elválva él barátnőjével New York egyik lepusztult negyedében. Képtelen szabadulni a múlt árnyaitól, hol a háború borzalmai kínozzák elméjét, hol rémálomszerű, arctalan alakok törnek az életére. Egyre inkább elhatalmasodnak rajta a tévképzetei: az egyik pillanatban mintha az élete szereplői soha sem léteztek volna, a másikban meg volt felesége és gyermekei mellett ébred. Kétségbeesésében nyomozásba kezd és az egyre pokolibbá váló hallucinációk örvényében olyan válaszra talál, amely a sarkaiból fordítja ki emberi világát. Rozsdától és szennytől sötét, máló atmoszférájú víziókon keresztül merülünk alá Jacob összetört sorsába. A film mesteri. A kezdettől fogva hihetetlen bizonytalanságban tart, ám mégis meggyőz róla, hogy amit látsz, az valóságosabb a valóságnál. Talán a meghökkentő és nyomasztó képi világ miatt, amely olykor kísértetiesen hasonlít a kiüresedett életre? A remek színészek és a rendező tehetsége miatt? Vagy a film egyik csúcspontját jelentő Eckhart mester idézet miatt? Esetleg a központi mondanivaló elsöprő ereje világít be minden egyes képkockát? Egy biztos, a válasz rendkívül összetett és titokzatos, melynek felkutatása rajtunk áll. De előre szólok, ha valóban komolyan veszed, ez a felismerés messze túlmutat majd egy szenzációhajhász „mindfuck” marhaságnál.

Big Fish – Nagy hal (2003)

Ha a Franklyn arra mutat rá, hogy a képzelet ereje a megszokottnál jóval kitüntetettebb szerepet kaphat az életünkben, akkor a Big Fish arra taníthat meg, hogyan érjük ezt el. A filmet egy kedves és megható történetként tartják számon, de gyakorlati tanácsokkal is elláthatja azokat, akik szeretnének kitörni a tények sokszor fojtogató szorításából. A főszereplő egy kalandos életű figura, akinek idősebb korára a mesélés vált a fő tevékenységévé. Specialitása, hogy életének eseményeit varázslatos elemekkel díszítve tálalja hallgatóságának. A fiát ez nagyon bosszantja. A halálos ágyán számon is kéri apját, itt az idő beszámolnia a konkrétumokról a szokásos „bullshit” nélkül. Az öreg azonban nem tágít. Számára ugyanis tényleg valósak a meséi: a valóságnál is valóságosabbak.

Edward Bloom az az ember, aki soha nem hagyja magát megbéklyózni az úgynevezett valóság által. Példáját követve beláthatjuk, hogy a képzeletünk teremtményei nemcsak érdekesebbé teszik a világunkat, de egyszersmind igazabbá is. A film remekül érzékelteti, hogy a mese, a legenda vagy a mítosz világa nem alulmúlja, hanem éppen hogy felülmúlja a szilárd konkrétumok világát. Hiszen gazdagabb, kifejezőbb, lelkünkhöz közelebb állóbb annál. Vajon miért alakult ki az emberben, hogy a megmásíthatatlant, a tömör anyagiságot, a merev fizikai törvényeket tekinti valósnak? Vagyis azt, amivel szemben tehetetlen? A Big Fish szerint nem kell, hogy továbbra is így gondoljuk. A valóság sokkal szorosabb rokonságban van azokkal a területekkel, ahol autonómiát, szabadságot, hatalmat élhetünk át, vagyis ahol nem vagyunk korlátok közé szorítva. Hol máshol kezdhetnék el ezt felfedezni, mint a mítoszok és mesék csodákkal teli birodalmában?