A giccs érintése

A víz érintése, avagy milyen hozzávalók szükségesek egy minden képkockájában manipulatív alkotás receptjéhez. Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Induljunk ki abból az egyszerű tételből, hogy az emberek, családok, nemzetek, fajok, kultúrák, birodalmak, tradíciók között jól kitapintható különbségek állapíthatóak meg. Most szándékosan nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy ez egyben hierarchikus különbséget is jelent-e. Témánk szempontjából az a fontos, hogy különböznek. Az ember ezekre alapozva képes identitását egészséges módon megformálni és életének sajátos irányát kijelölni. Saját természetének átfogó megismerése és a szóban forgó eltérések iránti érzékenységének kimunkálása szükséges feltétel ahhoz, hogy szövevényes világunkban megfelelően tudjon eligazodni. Létezik azonban a világban egy akarat, amely ezekről a különbségekről nem hajlandó tudomást venni, vagy ha tud is róluk, minden erejével azon van, hogy eltörölje őket a föld színéről. Így kapcsolódunk a rengeteg díjat és Oscar-jelölést bezsebelő A víz érintése című filmhez, amely már az előzetesek alapján is leplezetlenül sugallta, hogy pontosan ennek a baljós akaratnak a hullámát igyekszik meglovagolni. Mert ne legyenek illúzióink: Oscarra, elenyésző kivételtől eltekintve, olyan alkotásokat szoktak jelölni, amelyek kellő hatásfokkal dugják le a néző torkán a pozitívnak nem éppen nevezhető legújabb trendeket.

Hallottunk valamit azokról a nem is túl távoli időkről, amikor a kozmopolita, internacionalista és multikulturális világ szükségességéről papolva ijesztgették a konzervatívabb szellemiségű közösségeket? Nos, úgy tűnik, hogy ez koránt sem volt elég. Mert míg eddig a szülőknek „csupán” amiatt kellett aggódnia, hogy fiaik vagy lányaik ne a származásban, társadalmi rangban, kultúrában, vallásban legkülönbözőbb illetőt hozzák haza a családi ebédre, addig mára még tovább durvult a helyzet. A mostani filmek szerint az ember simán beleszerethet egy robotba, a számítógépébe vagy egy hologramba, és – mi sem természetesebb – gyöngéd érzelmeket táplálhat a mutánsok, űrlények, démonok és állatok különös egyvelegét alkotó emberalatti lények iránt.

A már a Hellboy-ban is hasonló húrokat megpendítő Guillermo del Toro kritikusok által agyonmagasztalt filmjében egy néma takarítónő és egy kékszínű víziszörny románcát követhetjük végig. A film fő cselekménye arról szól, hogy találnak egy Dél-Amerikában foglyul ejtett ismeretlen fajú lényt, amit egy egyesült államokbeli intézménybe szállítanak kutatás és kísérletezés céljából. Az egyik alkalmazott, Elisa, miután megtudja, milyen kegyetlenül bánnak az általa egyre jobban megkedvelt szörnnyel, tervet sző a megszabadítására. Megszöktetését követően néhány napig titokban magánál tartja, esténként közösül vele, és olyannyira beleszeret, hogy a film háromnegyedénél még egy kínos musical betétre is rászánja magát, ahol színpadon, estélyiben kel táncra nyálkás választottjával. Végül a folyton nyomukban járó ősgonosz rájuk talál, de ők csodás módon megmenekülnek, és boldogan élnek a végtelen tenger birodalmában. És ha mindez nem lenne elég, a sztori mellékszálában mintegy ráadásként egy kiégett homoszexuális vénember szerencsétlenkedései miatt aggódhatunk, aki a „sötét” hatvanas évek „kirekesztő” közegében próbál talpon maradni.

Mint említettük, a „lámurnak” egy velejéig gonosz ember próbál minden eszközzel keresztbe tenni. Aki tényleg, annyira gonosz, hogy talán még a magzatvíz is fekete volt, amiben kifejlődött. Del Toro már korábbi filmjeiben is előszeretettel rágta a nézői szájába, melyik karakterrel kell, és melyikkel nem szabad semmi esetre sem azonosulniuk. Ott van például a Faun labirintusának szadista parancsnoka, aki valószínűleg már a bölcsőben is gépfegyvert ölelgetett, és akinek az a hobbija, hogy ártatlan embereket gyilkol meg kegyetlenül. A biztonságiak főnökének beteges, életszerűtlenül elvetemült, kötelezően rasszista és érzelmekből maradéktalanul felmentett jellemábrázolása a jelen mű legfontosabb összetevője. Ez szolgálja azt, hogy a nő és a sármutánsvarangy közti bizarr és megbotránkoztató kapcsolatot elfogadhatóbb, de legalábbis kevésbé ellenszenves színben tüntethesse fel.

Azok kedvéért, akiknek nem esne le, hogy kit kell utálni a filmben, a főellenség még a mosdóba is elektrosokkolóval jár. Vécé után nem mos kezet. Az idegen lényt többször ronggyá veri. Állat módjára közösül a feleségével. Orális kielégítésre szólítja fel az alkalmazottját. Úton-útfélen mindenkit sérteget, lenéz és megaláz. És az egyik baleset során leesett, majd visszavarrt ujjait idegességében tőből letépi. Ezt az őrületet látván nem csoda, ha a néző a néma nő és a mocsári hüllő közeledését automatikusan tisztább jelenségként kezeli. Meg kell hagyni, meglehetősen olcsó húzás ez egy olyan író-rendezőtől, akit a legnagyobbak között emlegetnek.

Az az óvodás szinten bemutatott közeg is módfelett problémás, amibe a történetet helyezi. Egy olyan izzadságszagúan közhelyes világot jelenít meg, ami gyakorlatilag másról sem szól, mint az elnyomásról és a szabad önkifejezés ellehetetlenítéséről. Ahol az alvilági állapotokat megteremtő fehér férfiállat ostoba kegyetlenkedései miatt emberek milliói szenvednek. És ahol az amerikai álmot kiüresedetten és gépiesen hajszoló tucatemberek állnak szemben az öntudatra ébredező, de magát még felvállalni nem merő sokszínű „mássággal”.

De mit akar mondani a film? Talán azt, hogy legyünk elfogadóak és megértőek másokkal? Aligha lett volna szükség egy ennyire groteszk ábrázolásmódra egy ilyen üzenethez. Vélhetően itt valami sokkal többről van szó. Valami olyasmiről, hogy dobjuk el maradék emberi méltóságunkat és azt a sajátos minőséget, amit emberi lényként magunkban hordozunk. Végletesen adjuk át magunkat az emberalatti állapotok vad és nyers ösztönvilágának. Hódoljunk be a bennünk szunnyadó állati valóságnak. Vessük el az évezredes normák, a hagyományos családi minták és az értelemközpontú élet utolsó morzsáját is. Függetlenül attól, hogy valami jó vagy rossz, hasznos vagy ártó, kritikátlanul nyíljunk meg bárminek, amit a sors elénk sodor.

Még egy dologra ki kell térnünk, mert többször is utalnak rá a történetben: felvetődik, hogy a tengerből kihalászott mutáns szereplőnk talán egy isten. Még ha varázsereje is van, és még ha némi értelem is látszik a szemében, a megjelenítés sokkal inkább ennek ellenkezőjéről árulkodik. Ahogy del Toro korábbi alkotásainak lényei is ezt támasztják alá, amelyek egyértelműen a klasszikus démonábrázolásokra hajaznak. Például a Faun labirintusának tündérnek nevezett lényei sem egyebek, mint apró szárnyas démonok. A fakó bőrszín, az elsorvadt, aszott testfelépítés, a vad, állatszerű habitus, a visszataszító ábrázat, a föld elemmel való erőteljes kapcsolat és a túlságosan anyagi megjelenés mind ezt sugallják. Szóval a rendezőnek kissé kifordított felfogása van a transzcendenciáról. Del Toro idézőjeles „istenei” ugyanis nem mások, mint világunkban bolyongó pokoli teremtmények, akik, ha segítik is a „hőst”, nem képesek magasabbrendű eredetével igazán megismertetni őt. Vagyis éppen azzal a tulajdonsággal nem bírnak, amivel egy úgynevezett istennek vagy szellemi lénynek alapvetően rendelkeznie kellene.

Ennek az infernális erőnek hódol be e csúnya, zord világunkban a másságának hangot adni képtelen néma (!) hölgy, eme émelyítően manipulatív alkotásban. Az ilyen filmes sugalmazások és azok társadalmi hatása láttán önkéntelenül felmerül az emberben a kérdés: a sokak által megkérdőjelezhetetlen dogmaként kezelt evolúció nem inkább fordítva igaz a valóságban?