Ready Player One – Virtuális katyvasztan

Eszmefuttatás a virtuális valóság veszélyeiről a Ready Player One című film apropóján. Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Bizonyára sokan hallottatok már a tervezett elavulás elméletéről. Ez arról szól, hogy a globális cégek milliárdos bevételük fenntartása és növelése érdekében előre megszabják az általuk forgalmazott termékek élettartamát. A vevőket így belekényszerítik abba, hogy néhány évenként lecseréljék az unalmast rendre bemondó különféle kütyüjeiket, újra és újra borsos árat fizetve egy olyan termékért, ami ideális esetben talán egy egész életet is végigszolgálhatna. Nos, ha mindez igaz, a profitszerzésen (és a fejlődés mítoszának folyamatos éltetésén) túl ez valakiknek azért is nagyon megéri, mert viszonylag rövid idő alatt át lehet általa alakítani a technikai eszközökre egyre inkább ráhagyatkozó társadalmunk struktúráját. Megjegyzem, anélkül, hogy ezt az emberek önszántukból valaha is igényelték volna. Ezen az úton ment végbe például a mobiltelefonok gyors ütemű átalakulása. És így sikerült elérni, hogy az a virtuális valóság, ami néhány évtizede még csak légből kapott fantáziálásnak tűnt, és amiről az ezredfordulón Morpheus még úgy nyilatkozott, hogy „börtön, az elméd számára”, mára kézzel fogható közelségbe került és egyre többek rajongásának tárgyává válik. Ha valaki számára az utóbbi évek virtuális valóságot propagáló reklámhadjárata nem tette egyértelművé, hogy az újabb társadalmi átformálásnak mi a következő állomása, annak a Spielberg fémjelezte Ready Plyrer One tisztázza: bekopogott a Mátrix valósága. Csakhogy mostanra már szinte senki sem maradt, aki óvva intene tőle.

A film maga nem egy nagy „vásziszdász”, de jó apropót ad arra, hogy kicsit körüljárjuk a virtuális valóság egyre aktuálisabb problémáját. A történetben az emberiség nagy része az Oasis nevű virtuális birodalomban tengeti mindennapjait és próbál megfeledkezni általános emberi életének nyomorúságáról, amiben éppen csak annyi időt tölt, ami feltétlenül szükséges. Az egyik nagyváros lepukkant negyedében élő játékfüggő srác, aki istenként tiszteli a virtuális tér megalkotóját, beszáll egy versenybe, amit ha megnyer, megszerzi az Oasis tulajdonjogait, és korlátlan hatalmat kap a virtuális valóság felett. E törekvését egy gonosz nagyvállalat meg akarja akadályozni, amivel nem csupán a lelkes fiatalok versenyét teszi tönkre, hanem magának az egész Oasisnak a létét is fenyegeti. Erre a felhasználók begurulnak, és összefognak, hogy harcba szálljanak a képzelt valóságukat romba dönteni próbáló vállalattal.

De mi is a gond mindezzel?

Témájából adódóan kézenfekvő, hogy ennek érzékeltetéséhez néhány mondat erejére párhuzamot vonjunk e film és a ’99-ben bemutatott Mátrix között, annál is inkább, mert ha jobban megfigyeljük, a két alkotás mondanivalója 180 fokban ellentétes egymással. Hiszen míg a Mátrix hősei a virtuális világot illúzióként és szolgasorba taszítottságuk jelképeként fogják fel, addig a Ready Player One főszereplői az unalmas valóság előli utolsó mentsvárként és az önmegvalósítás legideálisabb terepeként ragadják meg, amit ezért minden áron meg kell menteni. Vagyis olyan lelkülettel viszonyulnak ehhez az ízig-vérig illuzórikus világhoz, amit a Mátrix univerzumában éppen a legnagyobb szemétláda képvisel. Ebben a filmben éppen az a hozzáállás válik értékké és követendő példává, amitől Neoék meg akarnak válni, és ami alól téged is fel akarnak szabadítani. Éppen az válik igazsággá, amit korábban az öntudatra ébredő kiválasztott még a legnagyobb hazugságként ismert fel.

Egy hasonlattal élve, a Ready Player One karaktereinek hozzáállása ugyanolyan, mint amikor Platón barlangjában a leláncolt rabok, ahelyett, hogy élnének a felszabadulás lehetőségével, inkább azon versengenek, hogy ki sajátít el jobb képességeket roppant korlátolt valóságukon belül.

Spielberg legújabb alkotásában univerzális gyógyszerként kínálgatja a virtuális valóságot az ember minden problémájára. És a rendező neve éppen elég garancia arra, hogy ez a jó pár éve adagolt hajmeresztő gondolat végérvényesen betörjön a mainstreambe. Fantasztikus, varázslatos életet ígér, ahol majdhogynem minden lehetséges, és ami megváltóként szabadít ki a szürke hétköznapok egysíkúságából. Sőt, ami olyan érdemekkel ruház fel, amit a való életben is hasznosítani tudsz – már ha vagy olyan „maradi”, hogy még visszakívánkoznál oda. Ezzel a megközelítéssel próbálja egyébként népszerűsíteni például a Samsung is a termékeit, aki azzal etet bennünket, hogy ha felhúzzuk a VR sisakot, szárnyra kelünk, és megszabadulunk az összes félelmünktől.

Volt egy sejtésem, de azért utánanéztem, miféle ideológiából táplálkozik Ernest Cline könyve, az a regény, ami alapján a film készült. Nem kellett sokat lapozni, a szerző már az első oldalakon ismerteti eredetinek vagy mélyenszántónak távolról sem nevezhető világfelfogását. Többek közt ilyesmiket böfög vissza nekünk ars poeticájában:

„Az egész Isten-sztori igazából egy ősrégi blöff, amivel az emberek már évezredek óta szédítik egymást.”

Majd felsorolja nekünk, mik azok a dolgok, amik egy felvilágosult ember részéről egyedüli tiszteletet érdemelnek:

„(…) ahhoz képest, hogy igazából szőrtelen majmok vagyunk, elég menő dolgokat sikerült feltalálnunk. A számítógépet. Gyógyszereket. A lézersugarat. A mikrohullámú sütőt. A műszívet. Az atombombát.”

A filmben pedig, csakhogy elhangozzon valami szép érv a digitális világon kívüli valóság mellett is, Halliday, az Oasis megálmodója a következő bölcsességgel ajándékoz meg bennünket:

„A valóság az egyetlen, ami valódi, csak ott lehet egy jót enni.”

Ez aztán nem semmi! De mi mást is várhatnánk egy olyan embertől, akinél a kultúra nem terjed túl a 80-as évek popslágerei, kultfilmjei és kezdetleges számítógépes játékai iránti hódolatnál? Ilyen beszűkült szemlélettel nem csoda, hogy Cline ezeket a marha nevetséges sisakokat választotta egyedüli kiútjaként.

Számos oka lehet, miért igenlik az emberek egyre jobban az emberi életet teljes egészében felcserélni kívánó virtuális valóság beköszöntét. Egyesek az élet kihívásai és megpróbáltatásai előli menekvésből. Mások azért, mert megfeleléskényszerből lépést akarnak tartani a korral és a divattal, függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz irányba tart. Megint mások érvényesülési lehetőséget látnak benne. Sokak pedig egyszerűen szeretik a könnyebb utat választani, vagy, mint ahogy maga a szerző is így van ezzel, nem látnak más kiutat maguk előtt.

Valahol persze még ez is megérthető, hiszen a modernitás a magunk mögött hagyott néhány évszázadban lerombolt majdnem mindent, ami igazi értékkel tölthetné meg kiüresedett emberi életünket. Nem csoda, ha sokak kétségbeesésükben ezt valahogy pótolni akarják.

De nehéz lenne olyan érvet találni, ami a szórakozáson, a felturbózott látványvilágon vagy az önigazolás egy újabb formáján túl érdemben beláttatná velünk a virtuális valóság komolyabb érvényét. Végső soron mi is az emberi élet értelme? Nem az, hogy megtaláljuk lényegi önmagunkat? Mégis ki gondolhatja azt, hogy ezt egy sötét verem mélyén, megkötözve, a valódi dolgoknak csupán árnyát és másolatát látva érheti el? Mert minden varázslatossága ellenére a virtuális valósággal pontosan ez a helyzet. Vagy te talán úgy látod, hogy ez a Mennyország? Csak egy gond van barátom, láncokkal a karjaidon, lidérces árnyak látomásaitól megrészegülve, az életet adó, valódi nap fényét még csak hírből sem ismerve aligha lesz lehetőséged megtapasztalni azt, ami igazán hiányzik az életedből.