Tudnak még Önök lázadni?
Julius Evola 1971-es, lentebb idézett írása a fiatalok lázadási lehetőségeiről ma is aktuális. Többször érte Médiavadászt az a vád, hogy „gyűlöli az életet”, „merev”, „anakronisztikus” stb. (A témát korábban már érintettük itt és itt.) Ez a tanulmány talán rávilágít arra, hogy amit esetünkben kritizálnak, az csak a felszín, és annak is egy félreértett olvasata. Amikor mi kritikát fogalmazunk meg a fesztiválokkal, számítógépes játékokkal, filmekkel stb. kapcsolatban, akkor azt nem bigott, morális alapon tesszük (bár valamilyen értelme ennek is lehet), hanem
egy magasabb rendű szabadság nevében, amelyet ezek a létterületek lekorlátoznak és megrontanak.
Sokan azt gondolhatják, hogy itt egy életből kiábrándult, önigazolási kényszerben vergődő, önmagukat képtelen illúziókban ringató csapat tevékenységéről van szó. Nyilvánvalóan egyszerűbb dolog ilyeneket a másik fejéhez vágni ahelyett, hogy az általa felvetett szempontokat elfogulatlanul megvizsgálnák. Továbbá nyilván az is sokkal könnyebb, ha ez ember nem bosszantja magát olyan tényekkel, melyeknek elfogadásával gyökeresen át kellene alakítani jelenlegi, kompromisszumokkal és megalkuvásokkal teletűzdelt, többnyire unalmas és értelmes célokat nélkülöző életét.
Önök megsértődhetnek, és a fejünkhöz vághatnak elképesztő vádakat, kitalálhatnak hajmeresztő elméleteket velünk kapcsolatban, de a kérdés továbbra is ugyanaz marad:
lázadnak Önök rendesen?
Vagy csak úgy ímmel-ámmal, a számítógép előtt, meg a híradó bámulásakor? Azt is óvatos körülpillantások közepette, és lényegtelen részletkérdésekben? Az illúziók nélkülünk is illúziók maradnak. És ezeket akkor is köteles az ember felszámolni magában (ha komolyan veszi magát), ha nincsenek olyan kritikák, amikkel kicsit felkorbácsoljuk lagymatag életüket.
„Nézőpontunkból néhány probléma rövid vizsgálatának ebben az összefüggésben van létjogosultsága. Tudniillik szemben a pszichiáterek, a pszichoanalisták, a „szociális gondozók” vélekedésével osztjuk néhány beatnek azt a nézetét, miszerint, a jelenkori „társadalmakban” s „kultúrákban”, s kiváltképp az amerikaiban, kizárólag a lázadó, a nem alkalmazkodó, az aszociális ember számít egészségesnek. Egy abnormis világban az értékek megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében „abnormálisnak” látszó a „normális”, akiben valami az egészséges életérzésből még pislákol. Szó sem lehet róla, hogy egyetértsünk azokkal, akik ezt a típust neurotikusnak bélyegezve „gyógyító nevelésnek” akarják alávetni, hogy „visszaszerezzék” a „társadalomnak”.”
A legnagyobb lázadó
„Mégis, itt már rá lehet mutatni a leglényegesebb megkülönböztető vonásra, amely a „jobboldali anarchistát” és a beatet elválasztja: a beat nem valami pozitívumból kiindulva reagál és lázad – szilárdan ragaszkodván bizonyos fundamentális értékekhez –, s arról, hogy milyen lenne a normális, értelmes rend, fogalma sincs. A kritikus helyzetre csupán egyfajta kaotikus életmóddal, úgyszólván ösztönösen reagál, szinte csak bizonyos biológiai reakciók keretein belül. Ezzel szemben a jobboldali anarchista tudja, mit akar, van alapja arra, hogy NEM!-et mondjon. A beat a maga kaotikus lázadásában nem csak nélkülözi ezt az alapot, de gyanítható, hogy amennyiben felmutatná neki valaki, visszautasítaná.” Alább olvasható a teljes írás:
