Na de milyen európai értékek?
Tudjuk, hogy az idegen földrészekről érkező embertömegek problémája óriási fejtörést okoz mind a politikusnak nevezett színészóriásoknak, mind az értelmiséginek nevezett hazai léhűtőknek. Ki a „bevándorlás” ellen van, ki mellette. Ki teljes mellszélességgel, ki árnyaltan áll valamelyik oldalra. Valaki úgy gondolja, hogy a muszlimok terroristák, és mindnyájan időzített bombával a hátukra szerelve születnek. Mások azt hiszik, hogy a felénk özönlő arabok és négerek békés lények, akiket a nem létező „fejlődéshez” való őszinte felzárkózás motivál, illedelmesek, és a légynek sem tudnának ártani. Vannak, akik számára az „arab” és a „muszlim” szavak szinonimának számítanak, és vannak olyanok is, akik számára ugyan nem szinonimák, de „mit foglalkozzanak ők ezzel”. Vannak, akikből a történések azt váltották ki, hogy posztmodern keresztes hadjáratot hirdettek (persze csak interneten vagy a tévéképernyőn keresztül) a már rég romjaiba hulló keresztény tradíció megvédelmezéséért. Mások pedig úgy színlelnek szinte versenyszerűen aggódást a „keresztény” kultúráért, hogy templomot még életükben nem láttak belülről. Vannak aztán olyanok, akik ugyan ellenzik, de amiatt, mert ők maguk ezt a megszállást már évszázadokkal hamarabb kivitelezték, és nem örülnének, ha ebbe most mások belerondítanának. Megint mások még mindig keveslik azt a „toleranciát”, amit horribile dictu minden válságkezelés kulcsának tartanak, és amit ennek ellenére ugyanezek nagyon sokszor elfelejtenek betartani. Vannak, akiknek talán más lenne a véleményük, de a balról és ellenbalról egyaránt érkező médianyomásnak engedve lesátoroznak valamelyik sületlenségnél, amit másnap mint saját véleményt, vírusként terjesztenek.
Egyvalamiben viszont még most is, Nietzsche, Guénon vagy Spengler kimerítő modernitás kritikája után is kurvára biztos ez a mindenhez mindig jobban értő európai csőcselék. Éspedig abban, hogy leszámítva ezt az ici-pici migráns problémát, tulajdonképpen semmi, de semmi baj nem lenne Európában. Az önmagára evolúciós díszpédányként tekintő „értelmiségi” réteg, egyedül az igazság iránt nem érdeklődő újságírókkal, szakértőkkel és elemzőkkel, valamint a megváltás vízióját még saját maguknak is bemesélő politikai díszpintyekkel karöltve mind a mai napig meg vannak győződve arról, hogy ma jobb az élet, mint száz vagy ezer éve, s hogy mindaz, amit kiokádott magából a modern „kultúralattiság”, valódi értéknek tekinthető. A biztonság és a törvényszerű haladás hugymeleg tócsájában könnyes meghatódottsággal pancsikoló álszent banda még mindig, annyi kudarc és tévedés után is úgy gondolja, hogy a béke és a jólét szigetét építgeti, amit egy-két csúnya felhőn kívül szinte semmi nem veszélyeztet.
Így jutunk el odáig, hogy ma már nemzetinek nevezett lapok és szerzők is a homoszexualitást védelmezik az „iszlám radikalizmussal” szemben. Akárhogy is töröm a fejem, nem tudom megérteni, hogy az LMBTQ nevű kiméra miért tűnik kedvezőbb opciónak a Daesh azon gyilkosainál, akiknek létéről egyébként csak – valószínűleg színészekkel megrendezett – videókból tudunk. Még akkor sem értem, ha ez nem több egy baloldali szavazóbázist is megszólítani kívánó retorikánál. Azok a szerencsétlenek, akik az „iszlámmal” (amelyet nevezhetnénk „mumusnak” is, hiszen a legtöbb ember azt gondol róla, amit akar) szemben a tűsarkút, a miniszoknyát, a válás lehetőségét, az internetet, a kerekesszékes olimpiát és végül, de mindenek alatt, a buzibárok áporodott levegőjét tudják felhozni, jobban tennék, ha azon nyomban lehúznák magukat azon a csodálatos európai találmányon, az angol vécén, aminek elvesztését egy krízis esetén valószínűleg amúgy is jobban sajnálnának szenvedő embertársaiknál.
Európa elértéktelenedett. Európa csak azokkal a szánalmas álértékekkel tud előhozakodni, amivel agyoncsapta a valódi értékeket hordozó tradícióját. Amit felmutat, az éppúgy káoszba és halálba vezet, mint az, amivel szemben most fenyegetést érez. Nem mondom, hogy mindebből a feladásnak kellene következnie. De ha az önvédelem még egy ilyen döglődő civilizáció számára is jogos, akkor azt jó lenne méltósággal, és nem szivárványos szentimentalizmussal, önmagunkat szembeköpve tenni.