Molnár Tamás professzor kritikája a médiáról
RÉSZLET „AZ AUTORITÁS ÉS ELLENSÉGEI” CÍMŰ KÖNYVBŐL (BUDAPEST, 2002, KAIROSZ)
Az alábbiakban arra láthatunk érveket, hogy a média már nemcsak a hatalmi ágazatok egyikeként tartható számon, hanem a többi hatalmi ágazatot (törvényhozó, végrehajtó, bírói) felülmúló, és azokat irányító szerveződésként.
„(…) az újságok – és általában a média – a közszférának azon a (mai napig) meghatározatlan területén mozognak, ahol egyes csoportoknak nem világos a státusuk, de van elég hatalmuk érvényesíteni akaratukat. Az effajta csoportoknak valójában lehet, hogy azért nincs státusa, mert elég hatalma van ahhoz, hogy semmilyen státust ne fogadjon el, és saját szabályai szerint működjék. Kérdés, miből fakad az újságok és tudósítóik autoritása, hogy lépésről-lépésre nyomon kövessék az Állam legfőbb tisztségviselőjét és legfontosabb szerveit, miből fakad autoritásuk, hogy eközben túllépjenek a nemzeti érdekek és a közjó szabta korlátokon? A nép információhoz való jogából?
Nincs ilyen jog: ez a média találmánya saját érdekei, s nem a közvélemény kíváncsiságának kielégítésére. Valójában a média jogáról van szó: arról, hogy legyen meg a joga mindenhez, amit akar.
Míg ezek a »jogok« gyakorolhatók bűnügyekben, nyilvánvalóan nem volna szabad megengedni, hogy válogatás nélkül bármely személy és intézmény ellen fordulhassanak. Tehát ezeken a területeken is képtelen gyakorolni az Állam az autoritást, mellyel pedig fel van ruházva.” (122. o.)
„(…) a média, bármilyenek is voltak a kezdetei évszázadokkal ezelőtt, azóta tömegmédia lett, rendkívüli méretűre duzzadt befolyással és hatalommal a tömegtársadalom fölött. (…) Manapság a média a hadseregnél és bármely más intézménynél vagy nyomásgyakorló csoportnál is közvetlenebb kihívást jelent az Állam természetes autoritásával szemben, sőt azt is mondhatnánk, hogy valójában veszélyezteti azt. Eközben ugyanúgy nem szükséges immár a közre támaszkodnia, mégpedig ugyanabban a valóságos értelemben, ahogyan a szakszervezeteknek sem kell hatalma végett a munkások egyetértésére.
A média (…) független hatalommá vált: a média dönt afelől, mire is legyen a közönségnek (…) igénye, miként abban is, miképp reagáljon a közönség, ha teljesültek, illetve hogyan, ha nem teljesültek követelései.
A média így képes sarokba szorítani a nyilvánosság politikai törekvéseinek egy egész területét, kiragadván azt a kormányzat kezei közül, de megkockáztathatnánk, hogy még joghatósága alól is. Ez történt Amerika indokínai háborúja kapcsán, s miután a médiának még nagyobb hatalom iránt megnőtt az étvágya, ugyanez megtörtént az országos politika más területein is, legyen szó akár belföldi vizsgálódásokról, akár külpolitikai döntésekről.
(…) az általam ismert amerikai tanulmányokban nem történt kísérlet ilyen mélyreható elemzésre, mert még nem tudatosult a szerzőkben, hogy nem a hatalommal történő szórványos jellegű vagy akár rendszerszerű visszaélésekről van szó, hanem olyan politikai hatalom kialakulásáról, mely megfelel annak a modern fejleménynek, hogy a tömegtársadalom gyenge állammal párosul. Mindösszesen arra akartam rámutatni ebben a túlságosan is rövid elemzésben, hogy a média versus cenzúra témája nem tárgyalható úgy, mintha a szellemi szabadság versus cenzúra problémájáról lenne szó.
A média nem az intellektuális szabadságot képviseli, hanem a politikai hatalmat; megzabolázása nem »cenzúra«, de igen könnyen szükségszerű politikai tett lehet, mégpedig hamar.” (128–129. o.)