Gyűrűk Ura vs. Trónok harca – 5 ok, amiért nem említheted egy lapon a kettőt

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

A fantasy rajongói, a mágia szerelmesei, a középkor hódolói, a misztikus lények, tárgyak és küldetések igenlői gyakran tesznek egyenlőség jelet a Trónok harca és A Gyűrűk Ura közé. Ám a látszólagos hasonlóság ellenére a két univerzum valójában hatalmas ellentétben áll egymással. Lássuk néhány pontban, miért nem említheted egy lapon a Trónok harcát A Gyűrűk Urával.

J. R. R. Tolkien

5. Eltérő szerzői koncepciók

Míg A Gyűrűk Ura szerzőjének, J. R. R. Tolkiennak az a kimondott célja műveivel, hogy egyfajta lelki tisztulást segítsen elő olvasóiban, addig George R. R. Martin egy helyen egyenesen azt mondja: „A legnagyobb álmom az volt, hogy tönkre tegyem az olvasóim életét, és összetörjem a szívüket.” Tolkien mint író a lélek doktoraként, a benső harmónia helyreállítójaként lép fel. Ha aprólékos figyelmet is szentel a cselekmény kidolgozásának, nála nem a történeten, hanem inkább a cselekmény hátterében álló gyógyító ideák átadásán van a hangsúly.

Ezzel szemben Martin egy furcsa, már-már beteges játszmát folytat rajongóival, melyben a cél az, hogy minél ravaszabban túljárjon az eszükön. Meghökkentő fordulataival és groteszk jeleneteivel leginkább meglepni és megbotránkoztatni akar. Ezzel a nézővel folytatott mesterkélt csiki-csukival nem pusztán a műalkotás mint olyan eredeti értelmétől távolodik el, de a fantasy műfajával is méltatlanul bánik.

Martin vagy például a Puzsér-féle rajongók előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a Trónok harca azért komolyabb és hitelesebb mű, mert kevésbé kiszámítható, és mert alkotója a halál osztogatása tekintetében nem kivételezik senkivel. Ám attól, hogy valami kiszámíthatatlan, még egyáltalán nem válik jó alkotássá, pláne nem akkor, ha ez az érdemi üzenet hiányának kompenzációjaként jelenik meg.

4. Eltérő ideológiai háttér

Tolkien következetes katolikus volt, és műveiben hagyományokon alapuló szellemi meggyőződését közvetítette. Mindezt ráadaásul olyan különleges érzékkel tette, hogy az olvasó sosem esik abba a gyanúba, hogy a bigott vallásosság térítői buzgalmával találkozna. Esete remekül példázza, hogy a tradíciók képviselete nem jelent egyet az ódivatúsággal, és a megfelelő nyelvezetet megtalálva még korunkban is aktuális és megszólító erejű tud lenni.

A bevallottan ateista és liberális Martin univerzumán szintén tetten érhető szerzőjének szemléletmódja. Világa minden mozgalmasságára ellenére kiüresedett és közönséges. Minden varázslata ellenére anyagiságba ragadt. Martinnál a királyság intézménye, az istenek vagy a mágia léte csupán díszlet, körítés, regényének puszta megfűszerezését szolgálják. Ha mindezt kivonjuk a képletből, egy értékvesztett, kicsinyes, brazil szappanoperákhoz hasonló világ tárul elénk, ami semmilyen többletet nem ad hétköznapi életfelfogásunkhoz. Tolkiennál ellenben minden misztikus motívum fontos jelentéssel bír. A történet szerves részét képezi, funkciója pedig az, hogy általános szemléletmódjából kizökkentse, és ily módon egy magasabb rendű realitással ismertesse meg olvasóját.

3. Eltérő karakterábrázolások

A tolkieni univerzum ismérve, hogy tiszta archetípusokat sorakoztat fel. A karakter titulusa, képessége és jelleme többnyire teljesen összeforrnak egymással. A mágus azért mágus, mert valóban bölcsebb a legtöbbeknél. A király pedig azért király, mert ténylegesen nemesebb, bátrabb és tisztább szívű alattvalóinál. A szereplők példát állítanak elénk, és lényünk legragyogóbb minőségeit hívják bennünk elő.

Ez az, amire az eredetieskedő Martin cseppet sincs tekintettel. Vannak ugyan neki is királyai és uralkodói, de ezek egytől-egyig valami fogyatékosságban szenvednek. Hedonisták, homoszexuálisok, elmebetegek, vérfertőzéses kapcsolatot ápolók, kegyetlen gyilkosok, árulók vagy éppen torzszülötteket nemzők. A Trónok harcában csupa beteg, aberrált, megalomán őrülttel van dolgunk, akik köszönő viszonyban sincsenek a karaktereket életre hívó tiszta archetípusokkal. Sőt, azoknak szándékos megcsúfolásai.

Míg Tolkien olyan példákat állít elénk, amelyeket kérdés nélkül hajlandóak vagyunk követni, addig Martin szereplőiben sosem bízhatunk. A kezdetben jónak tűnő karakter bármikor gonosztevővé válhat, a rosszakról pedig könnyen kiderülhet, hogy tele vannak szerethető vonásokkal. Vagyis a jellemábrázolások során a felismerhetetlenségig összemossa a jót a rosszal, a helyeset a helytelennel. A rajongó így kénytelen egy szereplőt minden szennyével, mocskával, torzulásával együtt is elfogadni. Hogy mi a baj ezzel? Az, hogy a példák nyomán a néző magában is ápolgatni kezdi e negatív tulajdonságokat. Tudat alatt így kezd gondolkozni: „lehet, hogy megdugta a húgát, és még gyereke is lett tőle, és aztán még a közös gyerekük holteste mellett is nekiesik a testvérének, de azért neki is van szíve. Fátylat rá, mindenkivel megesik az ilyesmi!”

Egyesek szerint Martin sorozata sokkal életszerűbb, hiszen a valóságban sincsenek teljesen tiszta jellemek. Ilyenkor azonban elfelejtik, hogy egy műalkotásnak nemcsak az a feladata, hogy ábrázolja az úgynevezett valóságot, hanem az is, hogy annak közvetlenül nem észlelhető rétegeit tárja fel és láttassa meg a befogadóval. Ráadásul meglehetősen kérdéses, hogy a Trónok harcában megjelenő, Tarantino munkáit idéző ocsmányságok mennyire festik le akár a mai, akár a középkori valóságot. Akárhogy is legyen, a szereplők nemi beállítottságát elnézve azt már tudjuk, hogy az a bizonyos tél, amit annyit emlegetnek, miért nem akar megérkezni ebben a sorozatban…

2. A szereplők eltérő irányultsága

Őszinte barátságok, szeretetközpontúság, nemeslelkűség, természetközeliség, egy magasabb cél alá rendelődés képessége – ezekről a jelzőkről nem a Trónok harca szereplőgárdája fog eszünkbe jutni. Talán a két mű közötti legmarkánsabb különbség, hogy a Gyűrűk Ura karakterinek meghatározó tulajdonsága az áldozatkészség és az alázat, irányuljon ez egy másik emberre, egy küldetésre, a természetre vagy a nagy bölcsességekre. A szereplők felismerik, hogy náluk hatalmasabb erők és igazságok működtetik az életet, és küldetésük csak akkor járhat sikerrel, megtalálják a nekik szánt helyet ebben a nagy rendben.

A Trónok harca tébolyult egoistákkal van teletűzdelve, akik csak magukkal törődnek. Céljuk saját maguk előtérbe tolása és felmagasztalása. Nem igazán ismerik az önfeláldozás és az egyetemes rendnek való alárendelődés ösvényét. Ha pedig egy csepp alázat mégis pislákol valakiben, nagy valószínűséggel elbukik.

1. Rend kontra káosz

Martin valahol úgy nyilatkozott, műveivel arra szeretné felhívni a figyelmet, mekkora társadalmi-politikai zűrzavar uralkodik világunkban. Ezzel még nem is lenne gond, azonban felvetődik a kérdés: az az alkotó, aki kizárólag a káoszra képes rámutatni, nem válik-e maga is a káosz kirobbantóinak egyikévé?

A Gyűrűk Urában ugyan szintén a hanyatlás kibontakozásának vagyunk tanúi, ám ez az egyetemes rend részeként jelenik meg. A sötétség erői csakis a végső rendező elv függvényében kapják létüket. Vagyis ha az embereket és a különféle lényeket fenyegeti is a gonosz, ez tolkieni mitológia Egyét vagy Abszolútumát, vagyis a létezők végső lényegét nem érinti. Ráadásul, ha a zűrzavar fel is üti a fejét, a legkiválóbbak a rend és a fény helyreállításának nevében felveszik ellene a küzdelmet.

Martinnál viszont a lét maga a minden hierarchiát, viszonyítási pontot, magasabb értelmet nélkülöző káosz. Univerzumában a cél egyáltalán nem a sötétség elleni harc. Egymás gyilkolászása, átverése, letaposása áll a középpontban a pillanatnyi hatalomért, amit aztán az önzéstől szintén túlfűtött ellenséges hordák söpörnek el szempillantás alatt, hogy a szereplők végül visszahulljanak abba a semmibe, amiből származnak.

Egy plasztikus hasonlattal élve, egy szeméttel teli parkot látva A Gyűrűk Ura szereplői azon törnék magukat, hogyan tisztítsák azt meg, a Trónok harca szülöttei viszont azon civakodnának, ki kerüljön a szemétdomb tetejére.

Összefoglalás

A fantasy műfaja két dolog miatt lehet hasznos és érdekes. Egyrészt, a fiktív elemeket leszámítva, bemutathatja nekünk a középkor fényteli oldalát, amiről az iskolában vagy a tévében rendre elfelejtenek említést tenni. Másrészt segíthet eloldódni a hétköznapi valóságtól, és megláttatni velünk az élet olyan lehetőségeit, amiket földhöz ragadtságunk miatt mindeddig képtelenek voltunk észrevenni. Könnyen belátható, hogy e főbb szempontok alapján a Trónok harca távolról sem képes megütni A Gyűrűk Ura színvonalát. És ez még egyértelműbbé válik, ha a könyvet is hozzáolvassuk. Ugyanis nem árt tudni, a film is jól sikerült, de a könyv még százszorta jobban.