Konklávé | Ízlésesen csomagolt blaszfémia

A pápaválasztás izgalmas eseményét bemutató film (Conclave, 2024) a felszín alatt egyház- és tradícióellenes üzenetet népszerűsít.

Meglepően jól időzítették a 2024 végén megjelent pápaválasztós filmet, ami mindössze fél évvel előzte meg Ferenc pápa halálát. Az azonos című regény alapján készült alkotás többek közt az egyházon belüli ideológiai eltéréseket, a pápa világi küldetésének mibenlétét és a bíborosok motivációit, hibáit, gyarlóságait boncolgatja. A történetet Ralph Fines (Lawrence) karakterén keresztül követjük végig, aki a Bíborosi Kollégium lelkiismeretes dékánjaként a konklávé zökkenőmentes lebonyolításáért felelős. A külvilágtól teljes elzártságban töltött napok során különféle ügyekben nyomozni kezd, és

számos sötét titkot fedez fel,

amivel addig esélyesnek tekintett jelöltek válnak egymás után alkalmatlanná a pápaságra. Végül a „Szentlélek sugalmazására” megtalálják azt az egyedüli jelöltet, aki hiteles választ tud adni korunk aktuális világpolitikai kihívásaira.

A Konklávé mint film, egészen kitűnő. Ízléses kompozíciók, csavaros történet, hatásos dramaturgia, érdekes karakterek, titokzatos atmoszféra. A zene is nagyon jól el lett találva. A hosszabb csöndeket megtörő erőteljesen megpendülő vonós hangszerek jól visszaadják a pápaválasztás pattanásig feszülő hangulatát és az esemény súlyát.

Ugyancsak megnyerő, hogy első ránézésre objektivitásra próbál törekedni. A filmnek nem célja sem a bíborosság felmagasztalása, sem lejáratása.

A bíborosoknak van méltósága, de nincsenek túlidealizálva.

Például a meghalt pápa mellett könnyező szereplők jól érzékeltetik az egyházfő többiekkel szembeni atyai–szellemi fensőbbségét, mentőautóban zötykölődő holtteste ezzel szemben az emberi esendőség meglehetősen nyers ábrázolása. Vagy ott vannak a tekintélyt parancsoló öltözékben felvonuló bíborosok, akik okostelefonjukat simogatják és egy rakás cigicsikket hagynak maguk után. A film ezzel azt egyértelműsíti, hogy előkelő pozíciójuk ellenére nem szentekről, hanem húsvér emberekről van szó, ami megkönnyítheti a karakterekkel való azonosulást.

Tedesco nézetei egyébként nem annyira szörnyűek, mint azt érzékeltetni igyekeznek

Azonban ahogy elmélyedünk az elemzésben, egyre jobban feltűnik, hogy ez a tárgyilagosság, kiegyensúlyozottság többnyire látszólagos.

Sok olyan apró gondolattal, mozzanattal találkozni, amik nagyon is manipulatívak.

Az egyik a Tedesco nevű, régi rítust pártoló olasz konzervatív pápajelölt ábrázolása. Elektromos cigit szív, vagyis egy modern eszközt használ tradicionalista létére, ami nagyon finoman azt a gondolatot hinti el a nézőben, hogy hiteltelen, hiszen tettei nincsenek összhangban a nézeteivel. (Jegyezzük meg, ha valaki az archaicitás szempontjából látja is a kettő közti minőségbeli különbséget, nem attól lesz hiteles tradicionalista, hogy a 21. században hintóval jár.) Rácsap az embere kezére, amikor az el akarja venni a táskáját, vagyis agresszív. Nem akar néger pápát, vagyis rasszista. Később egy bombarobbanást követően háborút akar hirdetni a muszlimok ellen, vagyis elvakult fundamentalista. A konzervativizmus afrikai reprezentánsa ugyancsak vállalhatatlanul radikális, akinek ezenfelül dührohamai és nőügyei vannak.

A sors iróniája, hogy ma az afrikaiak az egyház legkonzervatívabb képviselői

A film rosszindulatú kliséket durrogtat,

a hagyomány iránti hűséget egyfelől a maradiság, másfelől a szélsőségesség szinonimájának tekinti.

A latin nyelv egyesítő erején túl semmilyen pozitív érvet nem ismertet a tradicionalizmus vonatkozásában. Noha egy ilyen filmben a részletes teológiai okfejtéseknek nem nagyon van helyük, ez a fajta ábrázolás rendkívül leegyszerűsített és félrevezető, még akkor is, ha be kell ismernünk, hogy a tradicionális irányzat követői közt sem mindenki makulátlan.

A film elvileg törekszik arra, hogy a másik oldalt se állítsa be egyértelműen pozitívnak, így három liberális jelölt is hiteltelennek bizonyul. Tremblay a hatalom megragadása érdekében csal és hazudik. Bellini pedig álszent, mert megjátssza, hogy nem akar pápa lenni, miközben rettentően vágyik rá. Amikor rövid időre a dékán neve is felmerül, beismeri, hogy nem hisz Istenben. Ám a korábbi esettel szemben, ahol a tradicionalizmus lényegében a gonoszság forrása volt,

ők nem a liberalizmusuk miatt rossz emberek, hanem annak ellenére.

Ez például abból derül ki, hogy a filmet végig a liberálisok szemszögéből mesélik el nekünk, hiszen a főszereplő dékán és az ő közeli barátai is azok. Ez egy talán kevéssé észrevehető, de annál hatékonyabb módszer, amivel szép óvatosan a liberális álláspont irányába terelik a néző szemléletét.

Bellini elfogadja a homoszexuálisokat, és a nőknek több szerepet szán az egyházban

Az egyik legfontosabb jelenet a választást megelőző szentbeszéd, ami a film egész mondanivalóját magába sűríti. A dékán azt ecseteli, hogy a sokféleség elfogadása milyen fontos, és a bizonyosság mennyire veszélyes. Aki nem kételkedik, hanem folyvást a saját álláspontját erőlteti, az az egység és a tolerancia megrontója.

A film a két fő tábor, a konzervativizmus és a liberalizmus közti ellenségességet, megosztottságot bírálja.

Azt sugallja, hogy mindkét oldal a maga igazát szajkózza. Önző módon, szemellenzősen a saját érdekeit helyezi előtérbe, és emiatt senkinek sincs igazán tiszta rátekintése a valóságra. Olyan pápára van szükség, aki nem megosztó elméletekbe és ideológiákba temetkezik, hanem gyakorlati megoldásokkal szolgál korunk kihívásaira.

A pápaválasztás végül erre is fut ki. Egy teljesen esélytelen, csöndes, illedelmes, utolsó pillanatban bíborossá tett figurát választanak pápává, aki megélte a háborút, így gyakorlati rálátása van arra, amiről a többiek csak messziről okoskodnak. Megválasztása után mintegy slusszpoénként az is kiderül, hogy

a pápa félig férfi, félig nő.

Férfi nemi szervvel rendelkezik, de egyúttal méhe is van. Az előző pápa arra utasította, hogy műtesse ki a méhét, hogy ezáltal ne lehessen azzal megvádolni, hogy nem férfi. Benitez azonban úgy dönt, hogy hermafrodita marad, olyan, amilyennek Isten teremtette. Noha a dékán megtudja, nagyvonalúan szemet huny a tény felett. Mivel az új pápa érintett a kérdésben, ő lesz a legalkalmasabb arra, hogy kialakítsa az egyház megértő, beleérző, elfogadó álláspontját a szexuális deviációkkal vagy a nők egyházban betöltött „sanyarú” helyzetével kapcsolatban.

Kiderül, hogy nem is felel meg a pápaság kritériumainak, mégis az egyház feje marad

A magasröptűnek szánt, de valójában meglehetősen lapos üzenet gyakorlatilag az, hogy

a civakodó, buta, elvakult bíborosok közösségét csak a bölcs női hang képes helyes mederbe terelni.

Ez a szereplő persze véletlenül sem tekinthető nőnek, de a karakterrel lényegében mégis azt a hagyományt akarják megtorpedózni, hogy a katolikus egyházban csak férfiak lehetnek papok. Mulatságos, hogy történetünkben olyasvalakit tettek meg a katolikus egyház fejének, emellett olyasvalakit állítanak be makulátlan tisztaságúnak, aki szó szerint azt sem képes eldönteni, fiú-e vagy lány, azaz a többi szereplőhöz hasonlóan ő is súlyos hiányosságokkal rendelkezik.

Két nagy probléma van a film fő témájával. Az első, hogy a liberális–konzervatív ellentétet úgy állítja be, mintha ennek ne lenne húsbavágó alapja. Mintha tradicionális oldalról a modern–liberális szemlélet elutasítása valami gyerekes butaság lenne, aminek nincs komoly doktrínális oka. Ezt az elvi ellentétet nem lehet, de nem is szabad minden további nélkül feloldani. Már Jézus tevékenysége világosan rámutat, hogy

megosztottságot nem csak a szándékos gyűlölködés teremthet.

Az elvekhez való szilárd ragaszkodás is sokszor ellenségeskedést szül, anélkül, hogy ezt az ember kimondottan akarná. Vannak, akik hűek az örökérvényű igazságokhoz, és vannak, akik egyre inkább eltávolodnak ezektől. Tényleg megértést kellene mutatni, szövetségre kellene lépni, össze kellene borulni azokkal, akik megtagadták a hagyomány eredeti tanításait? Tényleg hiba ezekkel az ellenségességet felvállalni? Azok a liberálisok, akik a magyar közéletben is folyton a gyűlölet és a megosztás szörnyűségeiről kárognak, bele sem gondolnak, hogy a hőn áhított egység kerékkötői legnagyobb mértékben éppen ők azzal, hogy hátat fordítottak alapvető tradicionális értékeknek.

Jézus kiűzi a kufárokat a templomból (Giotto)

Hatalmas torzítás, hogy az egység, a tolerancia, a sokféleség elfogadása ebben a filmben úgy van beállítva, mint mindenek feletti érték. Mint ami konzervatív és liberális irányzat, jobb- és baloldal, vagyis az ellentétes ideológiák felett áll. Pedig ez mind olyan jelszó, amiket a liberalizmus szokott a zászlajára tűzni, legtöbbször pont relativizálás, a hagyományos eszmék meggyengítése és lejáratása érdekében. Az egység, a megértés, az elfogadás egyébként tradicionális szempontból is követendő attitűdök. De nem bármi áron. Nem, ha az az elvek feladásával és a sötét eszméknek való engedéssel jár.

A második tévedés, hogy a film úgy állítja be, mintha az egyház legfőbb feladata az lenne, hogy választ adjon a világ aktuális kihívásaira. Pedig pont ez

az egyik legnagyobb probléma, hogy az egyház már így is túl sok gesztust tett a modern világnak.

Túlzottan megengedő a modern tévedésekkel szemben, és mindezt a hitélet elmélyítése, az Istenhez való közeledés rovására teszi. A világgal természetesen foglalkozni kell, ez is egy szempont a pápaválasztás során, de koránt sem a legfőbb. A legnagyobb hangsúlyt Istennek kell kapnia. Az egyháznak pedig ennek jegyében kellene végeznie világi küldetését. A cél nem a behódoló alkalmazkodás, hanem az egyházhoz való felemelés és szellemi áthatás.

Ez egy vallásosnak mutatkozó film vallásellenes üzenettel. Pártatlannak akar tűnni, miközben

provokálja az egyházat, gúnyolja a tradicionalizmust és kőkemény liberális elveket hirdet.

A leendő pápa fő beszédében konkrétan ki is mondja, hogy az egyház nem azonos a tradícióval. A készítők szemében az egyház végső soron egy szociális feladatokat ellátó közönséges profán szervezet, vallásos mázzal leöntve. Így minden szépsége ellenére