A horror íze
Mi a horror, a félelem és a halál legbensőbb forrása? Minden borzongásunk ellenére mi vonz mégis a rettenet felé? Vérfagyasztó videónkban erre keresünk válaszokat. Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.
Végy egy jó értékelést kapott horror filmet, adj hozzá némi elhagyatott, magányos szobát, hintsd meg egy marék sötétséggel és kapcsold ki a zsibongó hétköznapiság világát. Ugye? Nem is kell más egy kiadós borzongás receptjéhez.
Most azokhoz szólunk, akik elég bátrak ahhoz, hogy féljenek, akiknek van elég merszük rettegni, akik hajlandóak szembenézni a borzalommal. Felejtsük el most a tiniket, akik csak vihogni ülnek be csapatostól a mozikba, és azokat az örök kritikusokat, akik okoskodásukkal pofozzák vissza magukat félelmükből az ébrenlét szilárd talajára. Most nem azokat szólítjuk meg, akik csak a nappalok derűjében élik meg magukat teljesnek. Sem azokat, akik az éjszakák sötét árnyának létéről tudni sem hajlandóak. Akik a halál gondolatára egyből a napfény óvó öléhez menekülnek, és egy pillanatra sem kóstolják meg a rettenet baljós, mégis titokteljes ízét.
Fészkünk igazán kedveli a minőségi horrorfilmeket, így a mostanában felkapott James Wan nevéhez köthető alkotásokat is. Az Insidious, a Démonok között vagy az Annabelle részeit. Még ha nem is minden filmjének eget rengető a története (sajnos újabban ezek is erős színvonalesést mutatnak), Wan kiválóan ért hozzá hogyan csempésszen jéghideg borzongást a testedbe, és miképp rombolja le a haláltudat ellen gondosan megépített barikádod falait. Hogy mi lehet a titka? Bizonyára köze van hozzá a jó atmoszférák megteremtésének, a vérfagyasztó zenéknek, a jó időzítéseknek, az elrejtés és a feltárulás különleges feszültségének, az ősi démonábrázolásokhoz visszanyúló maszkoknak és lényeknek, a dokumentált eseményeken alapuló okkult háttértörténeteknek, vagy az ép ésszel megmagyarázhatatlan jelenségek tébolyult sokaságának. Ezek összessége egy elemi félelmet ébreszthet fel a kellően nyitott nézőben.
Egy olyan dimenzióba invitál, ahol már nem láncfűrészes gyilkosokról és az elborult emberi elmék ocsmányságairól van szó, hanem egy teljesen más létsíkról beszivárgó rémületről, mellyel szemben a közönséges ellenszerek hatástalanok. Egy olyan félelemről, melyben emberi esendőséged leplezetlenül feltárul előtted, és farkasszemet nézhetsz a fenyegető elmúlás elkerülhetetlenségével. A hörgő, sikoltozó kísértetekkel és démonokkal szemben már nem használ a bicepszed mérete, sem a szeretteid óvó ölelése vagy a modern tudományos elméletekkel kapcsolatos tudásod. Egy olyan próbatétel előtt állsz, amivel előbb-utóbb mindenkinek szembesülnie kell.
De nem ajánlanánk sem Want, sem a horror műfaját, ha pusztán az lenne a célunk, hogy egy újabb adrenalinbombával dobjuk meg az életre ráunt lelkeket. Nem szenzációértéke miatt javasoljuk, hogy fülelj néha a félelem hangjára. Hanem azért, hogy megfigyeld, mi is rejlik e megrengető élmény mélyén. Mi történik veled, amikor félsz? Vajon azért vágyod a rettegést, hogy végeztével jobban tudj örülni életednek? Benned van a félelem, vagy te vagy a félelemben? Talán csak a félelem fél benned? Retteg attól, hogy megszabadulhatsz tőle? Vajon van-e a félelemnek olyan eleme, ami túlmutat a halál fagyos ürességén és törékeny éned összeomlásán?
A lélektan és a vallástörténet különböző magyarázatokkal szolgál kérdéseinkre. Ezek közül rendkívül érdekes számunkra Rudolf Otto megközelítése. A szent című népszerű könyvében a szentség legfontosabb ismertetőjegyeit sorolja fel. De hogy jön ez ide? Úgy, hogy állítása szerint ezek egyike a természetfelettivel kapcsolatos borzongás vagy rettenet. A félelmet ugyanis nemcsak a sötét lényekkel szembeni fenyegetettség válthatja ki, hanem az emberi világunkba betörő szentség hatalmának a jele is lehet. Ami esendő énünk felkészületlensége és erőtlensége miatt jelenhet meg eleinte a gonosz képében.
De ha jól ragadjuk meg, a félelem az önmeghaladáshoz vezető út kapujává válhat. Ám ehhez feltétlenül le kell vedlenünk elhasznált bőreinket. Meg kell mosdanunk a riadalom villámcsapásaiban. A félelemben egy kicsit mind meghalunk, ahogy a világunk megszokott menete is kisiklik. De ez nem felétlenül a vég. Inkább egy átalakulás kezdete, egy letisztultabb tudatállapot születése, melyben megválhatunk eddigi bűneinktől és korlátainktól. Ráeszmélhetünk, hogy a közönséges emberi életen és a reményvesztett halálon túl lennie kell még valaminek. Valaminek, amire csak az válik nyitottá, aki a rémületben való tudatos megmártózást követően belátta, hogy félelem és béke, sötétség és fény, rémálom és ébrenlét váltakozásának világa még nem a végső valóság.
Az ördögűzős horrorokban, főleg amelyekben a papnak vagy a spirituális tekintélyt képviselő szereplőnek a sötét erők felett hatalma van, a közönséges ijedtség feloldódik a szüntelenül áramló hatalom extázisában. Az alávetett borzongás átalakul a bizonyosság erejévé. A szorongás a mindent átható tiszta tudatosság örömévé. Felismertté válik, hogy a félelemben és a halálban csak az múlhat el, ami sosem tartozott igazán hozzánk.
