Illúzió és valóság – A Mátrixtól az Eredetig

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

A jelen alkalommal néhány olyan filmet gyűjtöttünk össze, amik valóság és illúzió, ébrenlét és álom kérdéskörét feszegetik, és a tudat felszabadításának gondolatát hintik el a figyelmes nézőben. Itt a tudat felszabadítása alatt azt a mindent átható felismerést értjük, amikor a főszereplő nem csupán egy számára nagy megpróbáltatást jelentő helyzeten emelkedik felül. Nem pusztán megérik, megjavul vagy kijózanodik, hogy aztán egy letisztultabb színvonalon, megújult erővel folytathassa életét a többé-kevésbé változatlan világában. Itt most egy olyan átalakulásról, felszabadulásról vagy felébredésről beszélünk, amikor a szereplők egy az egyben kilépnek abból a világból, amit addig megkérdőjelezhetetlenül a tulajdonképpeni valóságnak tekintettek.

A bennünk kavargó sokféle kérdés közül talán az egyik legfontosabb, amit feltehetünk, hogy: mi a valóság? Emiatt különösen szívderítő látni, hogy kimondottan populáris alkotásokban is rá lehet bukkanni az illúziók alóli teljes felszabadulás mozzanatára. Noha a filmek koránt sem képesek visszaadni pontosan, miben is áll ez az öntudatra ébredés, azt a feladatot prímán betölthetik, hogy ezt az idők során homályba vesző témát különféle rejtekutakon újra felszínre hozzák.

A Mátrix a virtuális valóság gondolatán keresztül, az Eredet, a Nyisd ki a szemed és a Vanília égbolt az álom délibábos látomásait eszközéül használva, a Truman Show és Dark City pedig egy grandiózus összeesküvés keretében próbálja elültetni a fejedben a megszabadulás lehetőségét. Ezekben a filmekben már nem az a cél, hogy szebbé, boldogabbá vagy élhetőbbé alakítsák az életet, nem a világ rendjének helyreállítása kerül középpontba, és nem is valamiféle társadalmi elnyomásból való megszabadulás: magából a világból kell kitörni az igazság megtalálásához.

Amikor felébredünk egy álomból, akkor tudjuk, hogy mindaz, amit tapasztaltunk, a tudatunk játéka volt csupán. Ennek nyomán teszik fel a szóban forgó filmek a kérdést: mi van, ha az ébrenléti valóságoddal is ugyanez a helyzet? Mi van, ha ez is csupán tudatod kivetítése, és álmaidhoz hasonlóan ebből is fel lehet ébredni? Nem tagadom, eléggé meredek felvetés. De vajon olyannyira az, hogy megmosolyogtató őrültségként egyből el is vessük? Nincs rá semmi esély, hogy tényleg egy börtönben vagy, amiről egyelőre magad sem tudod, hogy az? Nem lehet, hogy e videó nézése is csupán hosszúra nyúló, szövevényes álmod egyik epizódja?

Nos, e filmek szerint koránt sem haszontalan ilyen kérdéseket felvetni. A kérdések pedig olyan válaszokhoz vezethetik a keresőt, amit addig el sem tudott volna képzelni. Neo rájön, hogy egész addigi életében a virtuális világ rabja volt. César, vagy az amerikai verzióban David Aames ráébred, hogy teste valójában le van fagyasztva, ő pedig kezdetben egy idilli, ám később, egy hiba folytán, egyre nyomasztóbb álmot álmodik. Truman egy valóságshow főszereplőjeként, csupa színész között, egy városméretű stúdióban tengeti mindennapjait abban a tudatban, hogy ami körülveszi őt, az a nagybetűs valóság. John Murdoch kideríti, hogy földönkívüliek kísérleteznek vele, akik nap-nap után hamis identitást és emlékeket fecskendeznek elméjébe, mi több, egy mesterségesen kreált világban őrzik, és hitetik el vele, hogy mindez az ő tényleges múltja és otthona. Az Eredetben pedig, ha nem is ez a fő szál, a háttérben végig ott húzódik a kérdés: ez már az ébrenlét vagy még mindig álom?

Egyéb közös motívumok is felfedezhetőek. Egy mélyről jövő sejtés, egy szűnni nem akaró gondolat, hogy valami nincs rendjén a világgal. Majd megjelenik a kételkedés: Vajon tényleg jól gondolom? Az, amit mindeddig a legbiztosabbnak tekintettem, csak nem lehet illúzió, nem lehet hazugság! Aztán felébred a hit és a bizonyosság. Nem számít, mit gondolnak mások. Nem számít, ha lenéznek vagy őrültnek tartanak. Akkor is ki kell derítenem az igazságot. Hiszen ha jól vélekedem, ők maguk sem mások, mint tudati teremtmények. Álmom színpadának különféle szereplői. És némelyiküknek talán éppen az a feladata, hogy illúzióban tartson. Vannak viszont, akik ezzel éppen ellenkezőleg, felnyitják a szemünket, és tanácsaikkal, támogatásukkal végigkísérik felébredésünk mozzanatait. A katarzist követően pedig a hősök korlátlan uralmat szereznek tudati világuk felett. Gondolataik egy csapásra valósággá válnak, akaratuk minden akadály nélkül, azon nyomban érvényesül. Megszabadulásukból következően a hátrahagyott létbirodalom feletti hatalom is az övék lesz.

Nem csoda, ha a filmek szereplői az első felismeréseket követően úgy érzik, mintha az őrület határán állnának. Hiszen elhagyni készülnek az addig biztos pontként rendelkezésükre álló világot, és egy teljesen ismeretlen realitásra nyitják meg a szemüket. De itt mégsem az összeesküvés mániások sokszor valóban őrületbe hajló esetével van dolgunk, akik úton-útfélen átverést szimatolnak. Ha itt egy grandiózus megtévesztésről is van szó, a hangsúly nem a megtévesztésen magán van, hanem azon, hogy felülemelkedj rajta. Hogy túlláss a korlátain, és feloldd a tőle való függésedet. De a filmek nem is a filléres bölcsességeket osztogató motivációs videók vagy az úgynevezett jógatanfolyamok hangulatát próbálják megidézni, ahol az öntudatra ébredés nem igazán terjed túl a „táplálkozz egészségesebben”, „bízz jobban magadban”, „élvezd az életet” jelszavakon.

Azt mutatják be nekünk, milyen elképesztő csapdákba eshet a nem eléggé éber tudat, és miféle mérhetetlen lehetőségek tárulhatnak fel előtte, ha eloszlatja a nem-tudás homályát. Felszabadulhat. Mégpedig az emberi állapotot, sőt, bármilyen elképzelhető állapotot is meghaladóan.

Számunkra az itt említett alkotások azok, amik mind filmként, mind a téma feldolgozását tekintve a leginkább megállják a helyüket. De akadnak még filmek, amik valamilyen formában érintik a kérdést. Ott van például a 13. emelet, ahol még a virtuális valóságon belül is létrehoznak egy virtuális valóságot, mégis, a Mátrix után ez a film gyenge utánzatnak hat. Az Existenz túl groteszk, csavaros és elvont ahhoz, hogy ez ne menne a téma rovására. Aztán ott van a ’90-ben megjelent Emlékmás, ám a lényegibb mondanivalót itt is többnyire agyon nyomja az akció és Arnie bicepsze. A Waking Life pedig, melyben egy srác különféle álomvilágokba utazik, ahol az álomalakok ilyen-olyan felismerésekhez juttatják, nagyrészt modernista, sokszor puszta okoskodásba hajló gondolatmenetei miatt, a jó alapötlet ellenére nem igazán üti meg nálunk a mércét: „Még nem találkoztál önmagaddal. Az előnye annak, hogy másokkal találkozol, hogy egyikük talán bemutat önmagadnak. Vizsgáld meg a természetét mindennek, amit látsz. Például meglehet, hogy egyszer csak ott sétálsz egy álomparkolóban. És igen, azok az álomlábak az állomsurranókban áloméned részei. Tehát a személy, akinek az álmodban tűnsz, nem lehet az, aki valójában vagy. Ez csak egy képmás, egy mentális modell.” Na jó, azért ez és az ehhez hasonló néhány jelenet nálunk is betalált.

Vajon csak izgalmas fikciókkal, filmre vitt érdekes gondolatkísérletekkel van dolgunk, vagy valami több is rejtőzik ezen ébresztő jellegű filmek hátterében? Rajtad áll, hogy a végére jársz-e ennek. Sok felfedezni való vár még rád, ha végignézted ezeket az alkotásokat. Például Gustav Meyrink hasonló végkicsengésű regényei. És még azon is túl a tényleges valóság arcát legkomolyabb formában feltáró hindú, buddhista, taoista és egyéb tradicionális szövegek, amik szintén nagy rokonságot mutatnak itteni témánkkal.

Mert végül is mi értelme, ha a fenti sztorikkal való szimpátiánk megmarad puszta szimpátiának? Mit ér a rajongásunk, ha a filmek megnézését követően ugyanúgy visszazuhanunk az illúziók homályába? Ha ugyanúgy elhisszük, hogy a jelenleg adott világunk a végső, megmásíthatatlan valóság? Miközben azt is beláthatnánk: az, ahol most állunk, egy különleges kaland kezdeti pontja csupán.