Álodüsszeia | Mítosz ateista szemmel

Nolan legújabb filmje nem adaptáció, hanem az Odüsszeia dekonstrukciója. Legnagyobb hiányossága, hogy teljesen száműzi belőle a spiritualitást és az archaicitást, az eredeti mű legfontosabb vonásait.

Christopher Nolan megfilmesítette az Odüsszeiát. Legalábbis ez az, amire a cím alapján tévesen következtet az ember. A valóság, hogy ez egy Odüsszeiát nyomokban tartalmazó háromórás szenvelgés, amiből kigyomláltak mindent, ami naggyá tette Homérosz alkotását.

Mielőtt jobban belemennénk az elemzésbe, lássuk Nolan filmjeiből kirajzolódó szemléletét, ami előre borítékolta, hogy alkalmatlan az Odüsszeia megfilmesítésére.

Noha a rendező történetei mindig egy misztérium körül forognak, közelebbről megnézve földhözragadtak és materialista bázison állnak. Nolan rejtélyes, az okkultum szférájába hajló témafelvetéseivel

a spirituális revelációt rendre elszalasztja

és így egy bizonyos szinten sosem képes túllépni.

A tökéletes trükk azt mutatja be, hogyan lehet a megtévesztést és a bűvészetet a maximumra fokozni, ám ahelyett, hogy a valódi varázslat és mágia síkjára vezetne át, egy klónozó–teleportáló modern tudományos találmánnyal csavar a történetén. Izgalmasnak izgalmas, de a spiritualitáshoz nem sok köze van.

A félrevezető magyar címet kapó Eredet központi témája az álom, de az illúziók alóli szellemi felszabadulás helyett valami teljesen mást mesél el. Azt, hogy hogyan lehet beültetni az ember fejébe egy gondolatot, ami egyáltalán nem a sajátja. Ráadásul úgy tálalja, mintha mások tudatalattiját megbabrálni helyes és üdvös dolog lenne. Ez is érdekes felvetés, de távolról sem spirituális. Nolan álomábrázolása a maga módján magával ragadó, de nagyon korlátolt. Bizonyos gravitációs anomáliákat leszámítva még

az alsóbb álomsíkok is túlságosan statikusak, anyagiak, fantáziátlanok.

Alig megkülönböztethetők az ébrenléttől. Világába csöppenve a tudat végtelen teremtőerejéről nem sokat tudunk meg. Az Eredet inkább sci-fi, egyéni koncepció, semmint az álmodás valódi természetének ábrázolása.

A többi filmjében is a tudományos fantasztikumé a fő szerep. Az Interstellarban a féreglyukak és az idő múlásának relativitása, az Oppenheimerben az atombomba, a Tenetben az idő visszafordítása. Az idő misztériuma szinte mindegyik alkotásában központi, de ezeket nem metafizikai misztériumként, hanem tudományfilozófiai érdekességként vizsgálja. A tudomány határterületeivel foglalkozó, a varázstalanított hétköznapok szorítását fellazító történeteinek persze, nem kellene szükségképpen spirituális irányt venniük. De az, hogy ez egyetlen filmjében sem történik meg, jól mutatja, milyen távol áll a rendező személetétől. Akire amúgy is jellemző, hogy

a virtuózkodó, túlagyalt filmes megoldásokat előnyben részesíti a lényegi mondandóval szemben.

Annak idején a Batman kapcsán is mindenki attól ájult el, hogy mennyire realisztikus és hihető. Csakhogy ez lehet jó is, és rossz is. Ha valami túl elvont és valóságtól elrugaszkodó, az tényleg nem szerencsés, de amikor túl földbe gyökerező, az éppúgy hiba. És éppen emiatt furcsa, hogy bárki is jó ötletnek tartotta, hogy egy olyan rendező készítse el az Odüsszeiát, akinek szemlélete távolabb sem állhatna az eredeti eposz archaicitásától.

A film úgy is sok sebből vérzik, hogy az ősiség szempontját figyelmen kívül hagyjuk. A karakterek sótlanok, a helyszínek szürkék és jellegtelenek, a kalandok elsietettek, kidolgozatlanok és a kaland hangulatát nélkülözőek. A harci öltözékek sokszor idétlenek,

az eredeti költemény történéseit és szereplőit sokszor a felismerhetetlenségig eltorzítják,

a konklúzió velejéig modern. Heléna pedig néger, ami akkor is botrány, ha összesen öt percet szerepel a filmben. Szép Heléna egy isteni származású, hófehér karú hercegnő, a leggyönyörűbb az összes nő közül. Tetszik, nem tetszik, ezt az arisztokratikus szépséget a kiválasztott színésznő nem képes visszaadni. Bár távolról sem ezek jelentik a legnagyobb problémát. A fő probléma az archaicitás hiánya, amire a kritikusok eddig nem hívták fel eléggé a figyelmet.

László András sokszor hangsúlyozta, hogy a szellemi embernek archaifikálnia kell magát, más szóval ki kell gyomlálnia magából a modern berögződéseket ahhoz, hogy a tényleges spirituális megvalósítás útjára lépjen. A modern mentalitás akadályokat gördít az Istenhez vezető út elé, az archaicitás ezzel szemben visszavezeti az embert egy saját természetének megfelelőbb állapotba. Olyan művekkel foglalkozni, amik az ősi ember gondolkozásmódjába, szemléletébe, létátélésébe nyújtanak betekintést, különösen üdvös része lehet e rearchaifikációs folyamatnak. Az Odüsszeiából megtudjuk, hogyan bántak egymással a nemes emberek, milyen szokásaik és szakrális rítusaik voltak, mennyire volt élő a kapcsolatuk az istenekként megtestesülő transzcendens minőségekkel, és mennyire volt eleven, mágikus a természethez való viszonyuk. Világirodalmi, történelmi vagy esztétikai jelentőségét megelőzően betekintést nyújt egy tradíció szelleme által áthatott valóságba.

Nolan Odüsszeiája azonban nem Odüsszeia, hanem az Odüsszeia dekonstrukciója.

Nemcsak a jeleneteket, a szereplőket, az eseményeket változtatja meg, hanem modern szemmel értelmezi a művet. Ezzel pontosan a legfontosabb vonását száműzi az eposznak. Számára Odüsszeusz nem több egy vietnámi háborút megjárt kiégett katonánál, aki poszttraumás stressz szindrómában szenved, és kínzó bűntudat gyötri, amiért meghalt miatta rengeteg trójai. Nála a trójai faló nem a harci leleményesség szimbóluma, hanem a világ megrontásának egy hangsúlyos állomása, akár a világháborúk vagy az atombomba feltalálása.

Filmjében az istenek nem valódi entitások, hanem a bűntudat kivetülései vagy korlátolt emberek babonái.

Az eredeti Odüsszeiában rendre visszatér az a motívum, hogy Odüsszeusz különféle áldozatokat mutat be az isteneknek. Van, hogy ezek az istenek emberi alakot öltve ténylegesen megjelennek neki, más esetekben természeti erők formájában egyengetik útját, de olyan is van, hogy álmokba lépve adnak hírt magukról.

Odüsszeusz számára az istenek léte tény, eleven valóság,

és nem valamiféle társadalmi konstrukció, amit muszájból ő is elfogad. És noha nagy csapások érik, az istenek folyamatos áldásában is részesül. Athéné, Zeusz, Hermész és a többi földi isten aggodalommal és részvéttel követi sorsát. Nolan Kamusszeusza ezzel szemben nem hisz az istenekben, áldozatokat sem mutat be nekik és segítséget sem kap tőlük. Ezzel nemcsak a karaktert mutatják be hamisan, hanem az egész korszakot. Nolan filmjében megjelenik egy elv, miszerint azért kell az idegenekkel és koldusokkal tisztelettel bánni, mert álruhában megjelenő istenek lehetnek. Ám ez nála nem több egy közösségi életet segítő általános hozzáállásnál. Véletlenül sem merül fel, hogy ezt szó szerint úgy kellene értenünk, mintha a másik emberben ott rejlene a lehetőség arra, hogy kivételes helyzetekben valóban isteni minőségek közvetítője legyen.

Athéné, aki szintén egy néger a filmben, sosem neheztel Odüsszeuszra vagy a fiára, hanem ahol tudja, jóhiszeműen segíti őket. Itt nem több, mint a főhős emlékének és lelkiismeretének kivetülése. Katonái lefejeztek egy fiatal papnőt Trójában, emiatt bűntudat emészti, és ezért kísérti őt mindenhová Zendaya durcás ábrázata. Odüsszeusz egy kiégett, megkeseredett, motiválatlan nyomorult, miközben eredetileg egy magasztos, nemes, királyi személy, aki isteni kvalitásokat birtokol. Ezt hivatott kifejezni az, hogy Athéné a legfontosabb pillanatokban mindig felbukkan, és az ő javára fordítja az eseményeket.

Athéné azért segít neki, mert hősünk összhangban van azzal a minőséggel, amit az istennő megtestesít.

Athéné eredetileg Mentór alakjában Odüsszeusz fia, Télemakhosz útját is kíséri. Erőt és bölcsességet ad neki küldetésében. Athéné felbukkanását Télemakhosz életében szintén értelmezhetjük úgy, mint az istennő által reprezentált transzcendens minőségek megszületését az ifjú lelkében. Mondani sem kell, az isteni igazságokra való ráébredés e beavatási folyamatát még csak nem is érintik a készítők. Télemakhosz egy férfiatlan lúzer, aki szinte semmit nem fejlődik. Ellentétben az eposzban olvasottakkal, ahol apjával együtt harcol, még a Pénelopé kérőivel való végső leszámoláshoz sem képes érdemben hozzátenni. Míg az apja több tucat ellenséggel küzd, ő eggyel is alig bír el.

Kalüpszó egy Paradicsomi körülmények közt élő földi istennő, aki minden halandó nőnél gyönyörűbb, és örök életet ajánl Odüsszeusznak.

Itt egy sivár szigeten élő ötvenéves közönséges nő,

akiben az isteni ragyogás apró szikrája sincs meg. Hét évig lótusszal eteti, amitől elkábul, és elfelejti, hogy haza akar menni. Majd az istennő egy ponton valamiért úgy dönt, segít újra emlékezni hősünknek. De nem azért, mert Zeusz Hermészen keresztül megparancsolta neki, hanem mert feltámadt a szél. Most abba bele se menjünk, hogy az eredeti történetben Odüsszeusz nem, csak az emberei ettek a felejtést okozó lótuszból, és az is más szigeten történt. Érthető, hogy Nolan nem akart didaktikus lenni, nem akarta a földre szálló Hermészt ténylegesen ábrázolni, csakhogy ennél okosabb megoldásra lett volna szükség. Kalüpszó pálfordulásának ábrázolása úgy lehetett volna hatásos, ha az félig megmagyarázható emberi összefüggésben, ugyanakkor, ha úgy tetszik, isteni beavakozásként is lehet értelmezni. Azzal viszont biztosan nem lehet egy karakter döntését egyik szempontból sem hitelesen bemutatni, hogy erősebben fúj a szél.

Odüsszeusz és Kalüpszó kapcsolata érdekes filozófiai kérdést vet fel, ami a készítőket egyáltalán nem foglalkoztatja. Miért dönt úgy valaki, hogy halandó marad, ahelyett hogy egy istennő társaságában, hatalmas pompában örökké élne? Az a felfogás jelenhet itt meg, amely szerint

a halál magasabb rendű a szanszárai örökkévalóságnál.

Tolkiennál hasonló megközelítéssel találkozunk. Noha a tündék egyértelműen magasabb rendűek az embereknél, az emberek mégis felülmúlják őket abban, hogy meg tudnak halni. Ez Isten különleges ajándéka számukra, hogy kilépjenek a megnyilvánulás körforgásából. Ha az Odüsszeiában nem is jelenik meg hangsúlyosan ez a dilemma, relatív és abszolút halhatatlanság viszonyának metafizikai kérdésével foglalkozni sokkal érdekesebb lett volna, mint keseregni a háború szörnyűségei miatt, ami egyébként nem is merül fel problémaként az eposzban.

Kirké ugyancsak egy gyönyörű istennő, aki, miután Hermész segítségével túljárnak az eszén, segíti Odüsszeusz csapatát. Itt egy visszataszító, szorongó, feminista boszorkány, aki minden keserűségéért a férfiakat okolja.

Sehol nem érezzük az isteni többletet, a fensőbbséget, a túlvilágiságot. De még nőiséget és szexualitás sem.

Nolan vélhetően ezzel fejezi ki egyet nem értését a nők eltárgyiasításával kapcsolatban. Az eredeti történetben ugyanis az az egyezség, hogy Kirké akkor változtatja vissza Odüsszeusz disznóvá varázsolt embereit, ha lefekszik vele. Itt viszont annyi történik, hogy Matt Damon leharcolt tekintetével belenéz Kirké szemébe, aki ok nélkül megváltoztatja a döntését. Nolan sajnos nem ismeri fel, hogy a nőnek nem azzal adunk méltóságot, hogy elvesszük tőle a szexualitást, hanem azzal, hogy szakralitással ruházzuk fel. Odüsszeusz itt egy isteni lénnyel egyesül, ami egyfelől jelentheti azt, hogy beavatást nyer egy magasabb tudatállapotba, másfelől pedig azt, hogy tudatosan felébreszti a másik fél lényében szunnyadó isteni minőséget. Ezzel lehet kilépni a közönséges szexualitás területéről, és nem azzal, hogy egy steril történetet erőszakolunk ki magunkból.

A szirének elhíresült jelenetén Nolan villámgyorsan átsiklik, ami az elmondottak fényében nem meglepő, tekintve, hogy ez is egy szexuálisan, mondjuk úgy, nem semleges epizód. Kamusszeusz fásult, öreges, unott karakteréből kiindulva ráadásul egyáltalán nem érződik hitelesnek, hogy őt a szirének éneke bármennyire is érdekelné. A női csábítás egyébként vélhetően azért köszön vissza többször a történetben, mert jól szimbolizálja a szellemi embert végső céljától eltérítő, elkápráztató világi erőket.

Amiben az ősiség egész jól megjelenik, az a küklopsz horrorisztikus ábrázolása.

Azon belül is földöntúli üvöltése, amikor kiszúrják a szemét. De sajnos annak érdekében, hogy ezt elérjék, itt is teljesen átírták a történetet. A jelenet egésze ráadásul itt is felszínes, elkapkodott, nincs igazán súlya. Túl kevés időt töltünk a barlangban ahhoz, hogy megfelelő szintre emelkedjen a feszültség. Odüsszeusz kísérőit nem ismerjük meg, és ezért aggódni sem tudunk miattuk. Eredetileg Odüsszeusz tízéves hánykolódása annak köszönhető, hogy büszkeségében elárulja Polüphémosznak a nevét. Apja, Poszeidón emiatt bosszút áll, és nem engedi haza jutni. Itt azonban, pont amikor már elmúlt a veszély, belelő egy nyilat a lény szemébe, ami miatt a küklopsz elkezdi őket újra üldözni. Ebből nem annyira az rajzolódik ki, hogy Odüsszeuszon úrrá lett a gőg egy pillanatra, hanem inkább az, hogy idióta.

Hősünk legfőbb ismérve az eposzban az, hogy rendkívül eszes, de a filmben ez egyáltalán nem mutatkozik meg, sőt inkább az ellenkezője. Másik ismérve, hogy roppant erős, de a filmben ezt is csak a legvégén tudjuk meg, amikor látjuk, hogy rajta kívül más nem képes felajzani az íját.

A tradicionális férfi e kiemelt tulajdonságait tudatosan elmaszatolják a készítők.

Odüsszeusz nem mellesleg nagyon megnyerő kinézetű, bárhol megfordul, a legelőkelőbb hölgyek férjüknek akarják. A filmből teljesen kihagyott éteri phaiákok hercegnőjét még úgy is elvarázsolja Odüsszeusz, hogy az hetekig a tengeren hánykolódott, és távolról sincs a legjobb formájában. Ezt a varázslatos vonzerőt a faarcú Matt Damon még véletlenül sem képes visszaadni.

A férfiasság aláásása kapcsán van itt még egy dolog, amit meg kell említenünk. A film megjelenését megelőző hónapokban kiszivárogtatták, hogy Elliot Page, egy magát nőből férfivá operáló színész fogja játszani Akhilleuszt. A moziban aztán kiderült, hogy valójában egy átlagos, irdatlanul hülyén futó katonát játszik, akit a film elején dárdával nekiszegeznek a falónak. Azonban módfelett gyanús, hogy ez a megszólalásig hasonlóan történik a filmben, mint az említett hír hallatán készült ai paródiavideóban, ahol ugyanígy ölik meg ezt a színészt. Később ő jelenik meg Akhilleusz helyett az alvilági jelenetben is. Matt Damon pedig a film végén a legnagyobb harcosként említi. Valószínűleg az történt, hogy a hír szándékos kiszivárogtatásával felmérték, milyen hatást fog kiváltani az, hogy a világirodalom egyik legnagyobb harcosát egy fiúlány fogja játszani. Mikor látták az elsöprő népharagot, inkább visszaléptek, és egy noname karakter szerepébe bújtatták.

Vicces, hogy ami egészen megnyerő volt számomra a filmben, az sem Nolan érdeme. A magyar szinkron készítői kitalálták, hogy nagyrészt hexameterben fogják visszaadni a szöveget. Ami az ősiség megelevenítése szempontjából sokat emel a színvonalon. Az angol szövegre azonban ennek pont ellenkezője igaz, sokszor bántóan modern.

A neoplatonista Porphüriosznak van egy írása, amiben elemez egy rövid részt az Odüsszeiából. Mikor a hős visszatér Ithakába, lát egy nimfa-barlangot, aminek két kapuja van. Az északi az alászállást jelképezi, a déli a felemelkedést. Maga a barlang a kozmosz, illetve a test, amibe a lélek alászál, majd abból eltávozik.

Odüsszeusz hazatérése nem közönséges hazatérés,

hanem a romolhatatlan szellemi eredethez való akaratlagos visszatalálás, a tenger által szimbolizált létforgatag megpróbáltatásain keresztül. Odüsszeusz azon kevesek közé tartozik, aki hazatalálásával a barlang kizárólag isteneknek fenntartott felfelé vezető útjára képes volt rálépni. Emberei szép fokozatosan fogyatkoznak, végül teljesen egyedül marad, ami jól illuisztrálja a szellemi út sokak számára bukással járó nehézségét és a világhoz való kötődés fokozatos elhagyását. Az eposz tehát magába foglal szellemi megvalósítással kapcsolatos megközelítéseket. Noha ez is csak egy értelmezés a sok közül, tradicionális jellegéből fakadóan mindenképpen közelebb áll a valósághoz, mint a modernek okoskodásai.

Nolan mindent belelát a műbe, leszámítva azt, ami ténylegesen benne van. Ha nem ismernénk Hollywood elmerohasztó céljait, nehezen lenne magyarázható, miért is választotta a rendező egy olyan mű megfilmesítését, amivel gyakorlatilag semmiben sem ért egyet. Persze, értjük, nem akart túlságosan elrugaszkodni a mai ember általános tapasztalatától. Az istenek azonban itt még sejtelmes kétértelműségben sincsenek jelen. Nolan esélyt sem ad arra, hogy történetét szellemileg értelmezhessük. Kiüresedett, profán, kilúgozott világában az istenek csak az emberi fantázia szülöttei, és pont. Ezzel végletesen áthágja a hiteles adaptáció íratlan szabályait.

Ha nem adaptációnak vesszük, ez egy egyszer nézhető film, nem kevés logikai buktatóval. De ebben az esetben miért Odüsszeia a film címe? Ha azonban adaptáció akart lenni, korunk súlyos betegsége rajzolódik ki belőle. Ez ugyanis annak a jele, hogy a modern ember kezd végérvényesen elszakadni attól az ősiségtől, ami az ő létezésének valódi értelmét adja.