A lovasíjász – az (ön)mítoszteremtés kvintesszenciája

FILMKRITIKA EGY ÍJÁSZ SZEMÉVEL

Az alábbi írást egy kedves olvasónk küldte. Megjelentetését könnyed gondolatébresztőnek szánjuk. Illetve ezzel is szeretnénk jelezni követőinknek, hogy külsős cikkek megjelentetését is szívesen vállaljuk, amennyiben azok egyeznek oldalunk szellemiségével.

2009. óta íjászkodom. Ha ezt valaki elkezdi, akkor elkerülhetetlen, hogy ne fusson bele Kassai Lajos nevébe. Az íjait már messziről fel lehet ismerni, ahogy a tanítványait is a technikájukról. Kassai Lajos iskolát teremtett, és az életéről, illetve a tevékenységéről szóló könyv után január 21-én bemutatták Kaszás Géza rendezésében A lovasíjász című filmet. Az alkotás remekül példázza, hogyan lehet a 21. században modern eszközökkel mítoszt teremteni.

Ehhez térjünk vissza egy kissé az alapokhoz: milyen attribútumai vannak egy legendás hősnek? A mítoszokban több olyan szereplővel találkozunk, aki isteni vagy félig isteni származása miatt eleve természetfeletti adottságokkal rendelkezik, ami megkülönbözteti őt a többi embertől. Azért persze akad néhány olyan is, gondoljunk akár Odüsszeuszra – vele még a későbbiekben is példálózni fogok –, aki földi halandóktól született. A filmben ez félig-meddig megtalálható, mert a hódító hun törzsektől származtatja az egész magyarságot, és a velük való rokonságot preferálja Kassai Lajos, illetve a film készítői is ezt sugallják. Tehát a különleges származás vagy származtatás tényét kipipálhatjuk.

A következő fontos attribútum a mítosz hősénél az isteni megvilágosodás pillanata. Ez kétszer is megjelenik a filmben: egyszer, amikor Kassai Lajos arról beszél, hogy milyen meghatározó élményt jelentett számára kisfiúként Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember című regénye. A második pedig szintén egy gyerekkori élmény: 15 évesen – ahogy a gyerekek néha teszik – egy brutális állatmészárlás után felértékelődött benne az élet, minden teremtett élet értéke és annak tisztelete. (Itt jegyezném meg, hogy a filmből egyébként az íjászat első fontos parancsa is kimaradt: élőlényre soha nem célzunk! Még fára sem. A vadászat az más, de én a sportról beszélek.)

A következő mítoszokba illő, már-már népmesei jellemző, miszerint a hős elég bátor ahhoz, hogy a járatlan utat válassza a járt út helyett. Természetesen erről is hallhatunk egy saját élménybeszámolót a főszereplőtől, metaforikusan megfogalmazva. Kassai Lajos az 1980-as évek közepétől kezdett el íjakat készíteni, valamint sikeres terepíjászként tartották számon. Akkoriban ez bizonyára különcségnek számított. Az 1980-as évek végén már megteremtette a lovasíjászat alapjait, és a következő évtizedben kezdte azt népszerűsíteni, terjeszteni. Ma 2016-ot írunk. Ezzel csak arra az egyszerű tényre próbálok rávilágítani, hogy mindez idő alatt minimum 30 év (!) telt el. Tehát, ahogy a mesékben is olvashatjuk: „a hős ment-mendegélt, hetedhét országot is bejárt”. Ismerjük a szokásos szófordulatokat, csakhogy azt felejtjük el, hogy mindez rengeteg időbe és fáradozásba kerül. Mindeközben hosszú-hosszú évek telnek el, a hősnek pedig állhatatosan ragaszkodnia kell az álmaihoz, és nem szabad szem elől téveszteni a célt. De ha csak azt nézem, hogy 2003-ban kapta meg a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét – az is 18 év. Nem csoda, hogy Kassai Lajost a Megszállottak Klubjának tagjai közé választották. Na, most ez: a fáradozás, a kitartó munka, a véres verejték, mint a mesékben, hiányzik a filmből.

Mert mit mutat a film? Egy 15 hektáros magánterületet, ahol Kassai Lajos egy mesébe illő kis birodalmat hozott létre: gyönyörű épületekkel, szelíd és barátságos állatokkal, nagy, zöld mezőkkel, tavacskával, a néző szinte már a Paradicsomot látja maga előtt, ahol minden teremtmény harmóniában él egymással. Kassai Lajos pedig karosszékében ülve, mint egy igazi király, ennek a birodalomnak egyedüli ura. Ül a tűz mellett – talán a fiával? mert hogy ez nem derül ki a filmből, ahogy az sem, hogy van-e felesége, vagy más családtagja –, és mint aki tévedhetetlen, úgy mesél az élettapasztalatairól felnőtteknek és gyerekeknek. Egy személyben pedagógus, hadvezér, mester, bölcs, mindezt pedig szikár arccal, tiszta tekintettel láttatják a nézőkkel. És akkor itt el is érkeztünk a következő mítoszi attribútumhoz: közösséget épít, és tevékenysége egy egész közösség számára meghatározó jellegű. A film készítői ezt kiterjesztik a Kárpát-medencén túlra is, hiszen Kassai technikájával a lovasíjászat Kanadában és Kínában is hódít. Természetesen megszólaltatnak embereket Kassairól, a lovasíjászatról, és mindenki dicséri, az edzéseken-táborokon felvett jelentek pedig önmagukért beszélnek. De a közeli hozzátartozói, akik minden nap együtt élnek vele, vajon miért nem szólalnak meg a filmben?

Az utolsó attribútum következik, az pedig az emberfeletti teljesítmény. Odüsszeusz, amikor hosszú évek kalandozásai után visszatér Ithakába, egy íjászversenyen bizonyítja erejét, és alázza meg a kérőket, akik Penelopéra és a vagyonára fenik a fogukat. Nem mesélném el a történetet, inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy csak a legjobbak képesek tizenkét balta fokán átlőni egy nyílvesszőt. Kassai Lajos pedig mindenhogy célba talál: akár lóról, akár egykerekű bicikliről, akár egy drótkötélen egyensúlyozva. Az általa megrendezett világbajnokságot pedig ki nyeri meg? Természetesen ő. Ötvenhat évesen. Kicsit nehéz elhinni, hogy nincs ember, aki nála ne lenne jobb-eredményesebb a lovasíjászatban. Vagy ha van is, arról már nem beszél a film. Kassai Lajos a modern Odüsszeusz, csak mögötte nincs ott Pallasz Athéné jóakaró varázsereje, ahogy az eposzban.

Ha egy nyolc éves kisfiú vagy kislány nézi meg ezt a filmet, akkor rögtön lovasíjász szeretne lenni, mert a hatásvadász elemek működni fognak, még akkor is, ha szánalmasan együgyű a képi manipuláció. Egy gyerek számára rendkívül inspiráló lehet ez a film. És a véleményem az, hogy inkább íjászkodjon egy kisgyerek, mint azon gondolkozzon, hogy miként alázza meg egy osztálytársát, rögzítse azt a mobiljával és utána posztolja a Facebookon. Talán felnőtteknek is inspiráló lehet Kaszás Géza alkotása, mert ha lefaragjuk róla a hatásvadász elemeket, akkor itt mégiscsak egy sikertörténetet láthat a néző. De

az egész film nagyon nem kerek és teljes, mert túl messzire lőttek a mítoszteremtéssel.

Kassai Lajosnak nincs hibája: nem sajog a dereka, nem hoz meggondolatlan döntéseket – egyszóval nem emberi. Attól lenne ez a film számomra hiteles, ha láttam volna azt is, amikor nem talál célba, vagy épp leesik a lóról, azaz ő is ugyanolyan gyarló, esetlen, mint bárki más. És vajon hogyan nyilvánul meg olyan helyzetekben, amikor kudarc éri? Mert az ilyen szituációkban mérettetik meg igazán egy ember.

Azzal kezdtem, hogy magam is íjászkodom. Ezzel is zárnám. Pontosan tudom, hogy ez nem csak egy sport, ha ezt valaki komolyan csinálja, akkor ez egy életforma. Személyiségfejlesztő hatása mindenképpen pozitív, miközben komoly fizikai erőnlétet és állóképességet kíván. Aki felajzott és kihúzott már egy 70-80 # Medve íjat, az pontosan tudja, miről beszélek. Pláne ha még célba is talál vele! Épp ezért engem is elkápráztat, lenyűgöz, amit Kassai Lajos vagy a tanítványai művelnek a lovasíjászatban, és minden tiszteletem az övék, amiért ilyen megszállottan szeretnének valamit megőrizni a magyar hagyományokból. De a film nagyon manipulatív. Mindenesetre felvetődik a kérdés: vajon miért van szükség, és vajon szükség van-e ilyen mítoszteremtésre 2016-ban?

Vass Edit

Néhány megjegyzés: A film leggyengébb része véleményünk szerint nem is annyira Kassai túlzott misztifikálásával, hanem az őrültmagyarkodó Obrusánszky Borbála szerepeltetésével kapcsolatos. Obrusánszky minden más kultúrával és civilizációval kapcsolatos kendőzetlen és elvakult gyűlöletével, a magyarok (hunok) mindenki fölé helyezésével, valamint pszeudo-okkultizmusával hiteltelenné teszi magát arra, hogy a Kassai által felébresztett archetípus (a harcos szellem) jogos értelmezője és magyarázója legyen.

Véleményünk szerint mítoszokra szükség van. Az ember a mítoszok tanításai révén készül fel az életre és az életen túlira. Kassai egészséges életfilozófiával rendelkezik, ami sokaknak segíthet az eredményesebb és értékesebb élet kialakításában, azonban nincs birtokában az – az archaikus mítoszokban viszont megtalálható – szellemi ismeret, amely a jelenségvilágon túli valóságban is megfelelő eligazítást tudna nyújtani. Ily módon Kassai tisztelete csak annyiban állja meg a helyét, amennyiben tevékenységébe nem látunk bele többet, mint amit tartalmaz, és nem keressük nála azt, amit ő nem adhat meg számunkra a mítoszok és a hagyományos bölcselet helyett.