A liberalizmus útja – a szépség szempontjából

Létezett olyan társadalmi berendezkedés, ami lehetővé tette az embernek a gondtalan életet.

A társadalmi élettel kapcsolatban tulajdonképpen semmiféle kreatív energiát nem kellett működésbe hoznia. Bár figyelme az ébrenlét minden pillanatában a lehető legmagasabb feszültségben égett, miközben a halál minden egyes nap éreztette közelségét, jelentéktelen dolgokkal, amik az élettől elveszik az időt, nem kellett foglalkoznia: hogy mikor mit vegyen fel, hogy kit, hogyan szólítson meg, hogy mikor hogy viselkedjen és hogy beszéljen – még a szóválasztásra sem volt gondja –, hogy kinek, milyen alkalomra, milyen ajándékot vegyen és mennyiért, hogy milyen házban lakjon, esetleg, hogy mekkora legyen a ház, hogy milyen foglalkozást válasszon, azt pedig pontosan hogy űzze, de még azzal sem, hogy hogy töltse szabad idejét, hogy kit vegyen feleségül, hogy miként és milyen érzelmeket nyilvánítson meg, odáig elmenően, hogy mikor, kire, hogy mosolyogjon, hogy mikor mit egyen vagy igyon – semmi ilyenre nem volt gondja.

Amikor az ember tudomást szerez egy ilyen társadalmi berendezkedésről, két kérdés biztos, hogy felmerül benne:

1. Ez hogy volt lehetséges?
2. Ha lényegtelen dolgokon nem kellett gondolkozni, akkor miről gondolkoztak?

Könnyű belátni, hogy a válaszok összefüggnek. A második kérdésre kézenfekvő a válasz: csak a lényegen gondolkoztak.

Tudatuk középpontjában minden pillanatban a lényeg állt.

Ezt csak egy bölcs társadalmi berendezkedés teszi lehetővé, olyan, ami az igazság jegyében áll. Az igazság jegyében álló, a kizárólag az igazságnak alárendelt szerveződés szakrális – ezt az ellenpélda alapján is könnyű belátni: abból, hogy milyen nehezen érvényesül akár egy pillanat erejéig is az igazság a ma uralkodó társadalmi berendezkedésekben, ahol a hétköznapokban kizárólag a lényegtelennek jut hely.

A tradicionális Japánban, ahonnan a példát választottam, azzal, hogy ritualizálták az élet legkisebb mozzanatait is, lényeggel itatták át őket – ez a válasz az első kérdésre. Minden látszat ellenére a lényeg nem az, hogy minden, mintegy bürokratikusan elő volt írva; arról van szó, hogy minden rítus volt. A rítus, ahogy arra Eliade felhívta a figyelmet, többek között attól rítus, hogy mindent mindig először teszünk, mintha az időben legelőször valósítanánk meg: a tett protopípusát igyekszünk megvalósítani, amit legelőször az istenek tettek meg. Nem csak akkor, amikor házat építünk, amikor fazekat vagy kardot állítunk elő, hanem akkor is, amikor étkezünk, vagy érzelmet nyilvánítunk meg, esetleg mosolygunk. Isten nélkül nincs rítus.

Ezzel szemben a rutin szentségtelen, és érzéketlen a szépségre. Nemcsak tárgyi szinten a tömegtermeléssel és a tömegfogyasztással, hanem az emberek tekintetében is. Ma ott tartunk, hogy emberek rutinból születnek – le vannak gyártva, mindenféle megfontolás nélkül.

Soha ennyi förtelmesen csúnya ember nem járt a földön, mint ma. Ezt óhatatlanul tükrözi stíluselemük – gépies és ronda: gyártás és zabálás.

Közismert, hogy a bölcsesség (Sophia) gyönyörű. Mégis kevesen mennek el odáig, hogy levonják a következtetést, miszerint csúnya forrásból többnyire csak hamisság származik. Anthony M. Ludivicinek voltak ezzel kapcsolatban értékes észrevételei, aki felhívta a figyelmet, hogy Szókratész, korának egyik legrondább embere, volt az, aki először hirdette azt a tételt, hogy a lélek nincs hatással a testre: szép lélek megnyilváníthat csúnya testet is. Annak idején ezt azért fenntartással fogadták. (Mivel Szókratész ténylegesen az igazságról beszélt, és nem tartozott azon demagógok közé, akiket folyamatosan bírált, esete nem kifejezetten áll analógiában a korunk áltekintélyeivel kapcsolatban felmerülő problémákkal – állítólagos csúnyasága és bizonyos hanyatló tendenciák ellenére sem – a szerk.)

Érdekességként érdemes megemlíteni a Ludovici által kiemelt további ronda történelmi személyiségeket, mint Cromwell és Luther, akik ugyancsak a mai napig ható felforgató történelmi vonulatoknak voltak a reprezentásai.

Stephen Hawking

Mára a helyzet eszkaládódott és

a tömegek kimondottan a ronda emberektől származó üzenetekre a leginkább fogékonyak;

elég például a motivációs business fejeként számontartott Tony Robbinsra, vagy a fizika területén Stephen Hawkingra, de akár a politikai játékosok túlnyomó többségére gondolni. (Természetesen az eddigiekkel nem szándékom azt sejtetni, hogy egy szép ember automaikusan igaz ember. A szépség kérdése napjainkban egy komplex kérdés, amivel külön érdemes foglalkozni.)

Tony Robbins

Csak egy ilyen visszatetsző, csúnya tömeg képes meggyőződéssel kijelenteni, hogy pl. az iPhone vagy New York felhőkarcolói gyönyörűek, a Tesla autó, esetleg egy BMW 745-ös műalkotás, a programozás költészet, az önmegvalósítás pedig a vezérigazgatói kinevezéssel nyer értelmet: természetesen minél nagyobb cégnél, annál magasabb szinten; arról persze nem is beszélve, hogy csak egy ilyen tömeg lehet fogékony az olyan, akár csak húsz évvel ezelőtt is még ép ésszel felfoghatatlan, de ma már militáns módon propagált üzenetre, hogy a visszataszító ember szép.

Japánban a halálnál szigorúbb büntetés volt a kiközösítés. Ennek jelentősége van. Az önmagától, az önmaga lényegétől elszakadt embert szimbolizálja az, hogy kiszakad a közösségből és a vadonban, állatok módjára él. Ma ez az átlagos:

közösség nincs, mindenki mindenki ellen, az emberi méltóság alatt tevékenykedik, ahol a szánalmas cél nem több, mint a különböző intenzitású tengődés.

Az individualizmusra ennél nincs jobb definíció: a magára hagyott, lényegtelen ember bamba idealizmusa. Az ilyen ember csak süllyedni tud, önmagává válni, emelkedni nem. Nincs kétség, hogy az állati szintet is alul fogja múlni és ehhez a legkézenfekvőbb út az elhülyülés: elveszti az értelmét. Erre már most számtalan jel utal, ahogy a szépséggel kapcsolatban láttuk, ránézésre is.

Tehetetlen tömeg