Evolucionizmus | A modern ember beteges téveszméje

Az evolucionizmus mind a mai napig egy gyenge lábakon álló elmélet, a többség mégis megdönthetetlen tényként kezeli. Lássunk néhány cáfolatot. (Azonos című videónk lejegyzett változata.)

Itt az idő, hogy beszéljünk a modern ember egyik legnagyobb téveszméjéről: az evolucionizmusról. Az igazság az, hogy értelmes embereknek a dolgot elég lenne annyival elintézni, hogy

az egész úgy, ahogy van, baromság.

De mivel a propaganda bőven tett azért, hogy a biológiai evolúció megkérdőjelezhetetlen tényként rögzüljön a fejekben, érdemes tisztáznunk néhány dolgot a témával kapcsolatban.

Egyetemi tanárom egyszer nyíltan beismerte, hogy az evolucionizmus egy sok sebből vérző elmélet, de mivel még nem találtak ki jobbat, kénytelen ezt elfogadni. Százával vannak hasonlóan vélekedő neves evolucionista tudósok. Korábban divatos felfogásokról állapítják meg, hogy hajmeresztő képtelenségek, evolucionizmusukat mégsem képesek feladni. Ez az egyfelől meglepően őszinte, másfelől bámulatosan ostoba hozzáállás jól mutatja, hogy

az egész elmélet mozgatója a csupasz tényeknél jóval mélyebben gyökerezik.

Minél közelebbről megvizsgáljuk a témát, annál jobban kiderül, hogy az evolucionizmus nem több puszta babonánál, amit nem más táplál, mint a szellemi eredet beismerése elöli kétségbeesett menekvés.

Megmosolyogtató, hogy annak ellenére, hogy a világ feltételezett létrejöttének minden egyes állomása csodás véletlenek összjátékától függ, ez valahogy mégis ésszerűbbnek tűnik az evolucionistáknak, mint a szellemi eredet maga módján szintén csodás elgondolása. A semmiből egyszer csak valami lett? Mégis hogyan? A szervetlenből egyszer csak szerves?

Az élettelenből élő? Nagyon hihető.

Az egysejtűből többsejtű, a kopoltyúból tüdő, a petéből tojás, majd eleven szülés? A velociraptorból évmilliókig tartó légykergetést követően madár? Elképesztő hit kell ahhoz, hogy az ember ezen képtelenségek véghetetlen láncolatát tényként tudja elfogadni. Úgy is fogalmazhatnánk, az evolucionista különbejáratú kis csodák sokaságát gyártja, hogy elkerüljön egy bizonyos értelemben szintúgy hihetetlen, de annál jelentőségtelibb csodát, amit nyugati környezetben Istennek neveznek.

Leírhatatlan vakbuzgóságot követel például, hogy az ember annak ellenére higgyen a pozitív mutációk létében, hogy ilyesmit soha a természetben, de még kísérleti körülmények között sem sikerült megfigyelni.

A mutáció minden esetben vagy semleges vagy kimondottan káros az élőlényre,

azaz nemhogy fejlődést, hanem súlyos degenerációt okoz, és ezen a tényen sajnos az sem fog változtatni, ha az X-Men filmekben ezzel ellenkezőt láttál. A fajok változatosságát és a környezethez való alkalmazkodás tényét, amiből a galapagosi pintyek alapján Darwin maga is kiindult, és amire az elvakult evolucionisták a fejlődéselmélet fő bizonyítékaként hivatkoznak, egyébként senki nem tagadja, csak az a hatalmas bökkenő, hogy

ez új faj létrejöttéhez még sohasem vezetett.

Az ismert angliai példa az éjjeli lepkékről semmiféle evolucionizmust nem bizonyít. A gyárak füstje miatt befeketedett fákon állítólag ügyesebben tudták magukat álcázni a faj fekete egyedei, így jobban elszaporodtak, mint a fehér példányok. Az aprócska probléma, hogy ezek a fekete egyedek nem ekkor alakultak ki, előtte is léteztek, a megfigyelés alapján csupán megnőtt a számuk. De később kiderült, hogy még ez is egy óriási csalás, mert szennyezetlen területeken még nagyobb arányban fordulnak elő fekete példányok, vagyis a környezetváltozás és a fekete egyedek száma közt nincs is semmiféle összefüggés. Arról nem beszélve, hogy ezek a lepkék nem is a fatörzsön pihennek, vagyis az egész egy nagy blöff.

A hasonló átverésektől, félremagyarázásoktól hemzsegnek az evolúciós elméletek. Ilyen például az átmeneti fajok totális hiánya.

Nincsenek olyan régészeti leletek, amelyek két faj átmeneti állapotát örökítették meg.

És amiket azokként ismertetnek, idővel kiderül, hogy egyáltalán nem átmeneti példányok. Ilyen például a Coelacanth (szilakant), amit a vízi és szárazföldi élőlények ősi átmenetének gondoltak, mindaddig, amíg ki nem fogták, és ki nem derült róla, hogy egy ma is vígan éldegélő mélytengeri halról van szó, ami köszönőviszonyban sincs a szárazfölddel.

Vagy ott az Archaeopteryx, amit a dinoszauruszok és a madarak átmeneteként tálalnak, de a csontvázszerkezet egyértelműen azt mutatja, hogy ez egy ma már kihalt madárfajta, aminek semmi köze a hüllőkhöz. A szárnyakon megtalálható karmok és a csőrben lévő fogak pár ritka madárra ma is jellemzők. Hogy a hüllőpikkelyekből állítólag évmilliók alatt kialakult tollak, és a kezdetben évmilliókig nem működő kezdetleges szárnyak honnan tudták előre, hogy majd egyszer, egy szép napon a test repülésre alkalmas elemeivé válnak, vagy a szem, mikor még csak kezdetlegesen volt szem, honnan tudta, hogy egyszer majd alkalmas lesz a látásra, olyan kérdések, amire a józanész határain belül nem lehet válaszolni.

A bálna keletkezésének mítosza, miszerint a Pakicetus nevű emlős, gondolt egyet, és a szárazföldre jutás évmilliókig tartó erőfeszítéseit feladva inkább visszament az élelemben gazdagabb tengerbe, a komolyan vehetőség legkisebb jelét sem mutatja. A pók hálójának mértani pontossága vagy a páva tolla, aminek látványába Darwin, saját elmondása szerint belebetegedett, csak néhány példa a természet számtalan megmagyarázhatatlanul varázslatos jelenségéből.

Ezzel szemben rengeteg állat, teknős, tengericsillag, szitakötő, cápa maradványát találták meg állítólag többszáz millió évvel ezelőttről, amelyek semmiben nem különböznek a most élő fajoktól. Vagyis a régészeti leletek pontosan azt bizonyítják, hogy

a fajok nem mennek át semmiféle lényegi változáson, hanem meglehetősen határozott állandóságot mutatnak.

Az élőlények egyébként sokféleképpen értelmezhetők. Tradicionális igazságok kifejeződéseként, avagy szimbólumokként. Az emberben rejlő erők és minőségek megtestesüléseként. Az isteni játékosság és spontaneitás megnyilvánulásaként. Vagy negatív értelemben emberi hajlamok berögzült és megmerevedett lecsapódásaiként, avagy elkorcsosult emberekként. Szellemi szempontból ezek mindegyike sokkal előrevivőbb, mint azon morfondírozni, milyen okokból nyújthatta meg a nyakát a zsiráf, és hogyan jutott a vakond arra a képtelen ötletre, hogy a föld alá költözzön.

Az említett csalások természetesen az ember esetében is fennállnak. Az Australopithecus, Homo habilis, Homo erectus és Homo sapiens fejlődési lánca egy mese. Az elfogulatlan kutatók szerint egyértelmű, hogy az előemberként bemutatott

Australopithecus és Homo habilis kihalt közönséges majmok maradványai,

amiknek az emberhez semmi közük. Másfelől a Homo erectushoz és Homo habilishez tartozó példányok a mai emberével megegyező csontvázzal rendelkezik, azaz nem mutat olyan jelet, ami alapján a majomemberekhez lenne sorolható. Noha ma a nyilvánvaló jelek ellenére nem polkorrekt rasszok közti hierarchiáról beszélni, a neandervölgyi vagy a cro-magnoni emberről is legfeljebb azt lehet mondani, hogy egy alacsonyabb rendű emberfajta, de hogy az ember és a majom fejlődési átmenete lenne, arra semmilyen bizonyíték nincs. Még ha találnának is olyan csontvázakat, amik teljes egyértelműséggel a majomember létét igazolnák, az sem bizonyítana semmiféle evolúciót.

A tankönyvekben előszeretettel mutogatott földsötét bamba előember fantáziarajzai teljesen nélkülözik a valóságot.

Ugyanazon koponyákra sokszor a legeltérőbb arcokat rajzolják, ami jól mutatja ezen ábrázatok megalapozatlanságát, sőt rosszhiszeműségét.

Ezt a minden tudományt nélkülöző képet például egyetlen forradalminak tekintett foglelet alapján készítették a propagandisták, amiről később kiderült, hogy nem embertől és nem is majomtól, hanem egy disznótól származik. De a csalások a leletekben is gyakorta megmutatkoznak. A Piltdowni ember, amiről egy időben úgy tartották, az átmeneti fajok létének perdöntő bizonyítéka, nem valamiféle csodálatos fejlődés révén keletkezett, hanem egy párszáz éve elhunyt ember koponyája és egy orángután állkapcsának mesterséges összeillesztése által. Az átverésben közreműködők gyanúsítottjai közt ott látható Teilhard de Chardin neve is, aki nagy szerepet játszott az evolucionista babona és a katolikus hit kártékony összeboronálásában.

Az evolucionizmusnak több változata van, a kezdeti elképzeléseket egyre körmönfontabb elméletek váltották fel, de mindegyik hátterében lényegében ugyanaz áll:

elhitetni az emberrel, hogy a felszín alatt továbbra is egy vad és sötét ösztönök fűtötte alantas állat.

És ezen túl elhitetni az emberrel, hogy végső soron a tömör, élettelen anyagból származik. Ez akkor is így van, ha az evolucionizmus híveinek nincs egy ilyen kimondott szándéka. Maga a szemlélet egészében ezt sugallja: bestiális primitivitást és materialista eredettudatot.

Oké, az evolucionizmus egy baromság. De akkor mi van helyette? A kreacionizmus-ellenesek nagy bánatára nem fogom azt mondani, hogy mindezzel szemben a bibliai teremtéstörténet az, ami teljes egészében az evolucionizmus helyére állítandó, habár kétségtelen, hogy ez utóbbi fényévekkel egészségesebb szemlélet. A tradíciók sokkal szerteágazóbb és különféle szellemi mélységű magyarázatokkal rendelkeznek a világ és az élőlények létrejöttét illetően, amelyek mind figyelemre érdemesek. Mondhatnánk azt is, ezek mindegyike a maga módján egyszerre igaznak tekintendő. Amikre most felesleges bővebben kitérnem, mert aki az ordító ellentmondások ellenére még mindig a materialista evolucionizmus bűvkörében él, annak ez kínai lenne.

Lényeg a lényeg,

a világ spirituális eredete nemcsak biblikus–mitikus–történeti értelemben, hanem benső, ezoterikus, tudati értelemben is felfogható.

A világ és a lények sokasága bizonyos értelemben belőlem, önnön lényegem isteni forrásából, az individualitást meghaladó tudatomból ered. És pontosan ennek felismerése az, amitől az evolucionizmus képviselői szemellenzős elméleteikkel akarva-akaratlanul el akarják téríteni azt az embert, aki önnön valódi természetét kutatja.