Megjegyzések a modernitás hamissága és a hagyomány értékessége kapcsán
A tradicionális-archaikus társadalmakban a vagyon és a világi prosperitás a legkiválóbbak – a szellemi elit – kiváltsága volt. Megfelelő életvezetéséből adódott, azonban mintegy kísérőjelenség nyilvánult meg, kvázi mellékhatás, nem pediglen elsődleges életcél volt. S minthogy tekintetük Istent kereste, tetteik a legtökéletesebbet utánozták, magukból ezt sugározták a környezetükre. Ennek okán ez áldás volt az őket szolgálókra nézve, s ők maguk ezzel szolgáltak. Evilági hívságok nem határozták meg őket, a lélek gazdagodása eredményezte a világi vagyont. S minthogy ezzel csak igen kevéssé foglalkoztak, másokra bízták ez irányú ügyeik intézését. Egy magasrendű ember számára a pénz ugyan lehet elkerülhetetlen eszköz, de mindenképp valami alantas megnyilvánulása, kiváltképp a jelenkorban. Nos…
világunk ezen kufárok kezébe került, kik szűkre szabott látásuk okán a gyors meggazdagodás reményében elpusztítanak mindent, ami isteni, emberi, vagy akár csak természeti.
—
A legelemibb emberi képességek közül való: a létben tapasztaltak közötti különbségtétel. Hogy aztán ez mennyiben valósul meg megfelelő értékrendhez társítottan, az mondhatni egyénfüggő.
A fertőző ideológiák hagymázas iszapjában fetrengő modern ember hétköznapjaiban nagyszerűen különbséget tud tenni paradicsom és paradicsom, kutya és macska, neki tetsző és nem tetsző nézet, végső soron pedig ember és ember között is, annak ellenére, hogy ha kérdezik róla, körmeszakadtáig védi azon illuzórius egyenlőséget, melyet a létben tapasztalni lehetetlen.
Azonban minden, ami a megnyilvánul, szükségképpen egyedi, végső soron ezen egyediség létezésének elengedhetetlen feltétele. Felvethetjük a létező legalacsonyabb szempontot, vagyis az anyag felőli meghatározottságot. Valóban létezik az embernek, mint speciesnek való születés státusza. Azonban
helyesebb azon megközelítési mód, mely szerint embernek lenni sokkal inkább lehetőség, mintsem adottság.
Az emberben minden alatta álló létrendi szint maximális tökéletességgel megvalósul, így az ember egyszerre birtokolja az ásványi, a növényi, valamint az állati világot. Felvethetjük azonban, hogy ezen a ponton túl kezdődik az emberré válás. Azon ember, aki csak a külleme alapján különbözik az állattól, vagyis épphogy csak meghaladta a fent említett pontot, és a lelki, szellemi értelemben vett ember – a par excellance Ember – között oly szélsőséges különbségtétel lehetséges, mely messze túlhaladhatja az egyes állatfajok közöttit. A tapasztalható különbségek horizontális és vertikális irányban is megnyilvánulnak. A horizontális szempont, a kvázi mennyiségi megközelítési mód, végső soron a kifelé való tájékozódás, a szubjektum irányából az objektum irányába. Az érthetőség kedvéért, ide tartozik például, hogy az adott egyén bognár-e vagy kufár, hány nyelven beszél, hány egyetemet végzett… Ezen megközelítési mód önmagában még nem tartalmaz értékítéletet, és ilyen szempontból a nyilvánvaló különbségek ellenére még elfogadható lenne a liberális értéksemlegesség. Azonban
létezik egy vertikális irány is, ami maga a minőségi meghatározottság.
Hierarchia (szent uralom)
A befelé tekintés, a szubjektum szubjektum felé való irányulása. Az, hogy mit vár el magától az ember, milyen célok késztetik cselekvésre. Másképpen megközelítve, hogy az adott létező milyen mértékben önmaga, milyen mértékben uralja gondolatait, tetteit, végső soron pedig önmagát. Individuum fölötti értelemben – szupraindiviuálisan –, továbbá, hogy mennyire van kitéve a külső determinációnak, mennyire mozgatott saját vágyaitól, szenvedélyeitől. Ez a rálátás egyértelműsíti, hogy
igenis van létrend- és létrangbeli különbség ember és ember között,
és az elfogulatlan szemlélő számára kiviláglik, hogy
a benső nemességre törekvő ember a hierarchia magasabb fokán áll.
A félreértések elkerülése végett, a magas rendű ember éppen hogy nem kérkedik ezen minőségével, hiszen amint azt kimutattuk, befelé figyel, számára nem cél uralkodni, hatalmat gyakorolni, vagy elnyomni másokat, éppen ellenkezőleg. Sőt, indirekt megközelítve, aki számára ez cél, nem magasrendű ember.
A normalitás világában kiváltság volt ilyen ember mellett élni és tanulni tőle, mindenki egy nálánál magasabb rendű ember társaságát kereste, aki lehetőséget biztosított számára a „felfelé élés” – sursum vivere – megvalósítására és gyakorlására. Az ilyen értelemben vett organikus társadalom élén pedig a király állott, aki viszont Istent kereste, az isteniből táplálkozott. Még korunk tapasztalatai alapján is kardinális különbséget tudunk megállapítani a bátorság és a gyávaság, az egyenesség és a görbe megalkuvás, a méltóság és az alantasság, a nagylelkűség és a kapzsiság között. Még manapság is erény a férfiasság, a heroicitás, a virtus, a hajlíthatatlan jellem, a szellemi tekintély feltétlen tisztelete.
A fentiek alapján vázlatosan megrajzolhatunk két embertípust, az egyik az életet önmagáért valónak tartja, s a szórakozás, szétszóratás, az anyagi javak felhalmozása, a tompaság, a kábulat vonzza elemi erővel. A másik típust az életnél és a fizikai világnál magasabb valóságok felé való törekvés határozza meg.
Aquila
