Star Wars: Az utolsó Jedik, avagy a múltat végképp eltörölni

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Bevezetésként, íme, így nézne ki, ha Az utolsó Jediket öt másodpercben kellene összegeznünk, a lényeget ugyanis ez az agyament videó tökéletesen illusztrálja. Ez a film ahhoz a jó adottságokkal megáldott emberhez hasonlatos, aki tehetségét maradéktalanul feláldozza feltűnési viszketegségének oltárán:

Az új Star Wars azt a fantáziadús, mégis tökéletesen értelmetlen mellébeszélést idézi, amit a vizsgaidőszakot átbulizó hallgató szokott kiizzadni magából annak reményében, hogy legalább egy kettes alá formájában leplezni tudja felkészületlenségét. Agyhalott motivációkkal, ellentmondásokkal, nevetséges karakterekkel, értelmetlen döntésekkel, kibontatlan lehetőségekkel, megmagyarázatlanul hagyott történésekkel van teletűzdelve az új epizód. A logikával és a célszerűséggel egy még éppen hogy kimutatható, távoli homályba vesző rokonságban áll csupán. Most komolyan, ilyen katonai szervezet az, ahol Poe magasról tojik rá, hogy a lázadók hadseregének jelentős részét értelmetlenül feláldozta? Amire csak annyit súgnak oda a feminista kacsamama vezetői, hogy: „Irgum-burgum, lefokozlak századossá!”, vagy: „Ha nem bírsz nyugton maradni, kapsz egy altatólövedéket!”, és még: „Milyen hirtelen nőnek fel! Olyan bájos, amikor nem tud a fenekén maradni!” Leia miért repked úgy, mint Christopher Reeve 1978-ban? Ő bezzeg túlél egy hatalmas robbanást, és vidáman lubickol az űrben, Luke meg belehal egy projekcióba? A lázadók miért gátolják meg egymást folyton abban, hogy legyőzzék az első rendet? A néger gyerek mit keres az ázsiai kerti törpével a világ legunalmasabb bolygóján, a világ legérdektelenebb küldetésén? Mit keresnek egyáltalán a filmben? Hux tábornok miért nem képes még most sem kibújni a megtébolyult náci vezér közhelyes és sztereotip szerepéből? Rey miből gondolja, hogy nulla jedi képzést követően le tudja győzni a film főgonoszát? Mindegy is, úgy tűnik, a Star Wars univerzum világa végleg elhullajtotta szirmait.

– Te Rose, mit keresünk mi ebben a filmben?

De emeljük ki az egyik legfontosabb pontot. Elég ugyanis ezt megvilágítani ahhoz, hogy az új trilógia egész koncepcióját kiforgassuk a sarkából.

Ismeretes, hogy az új részben Luke egy kiégett, önmagát megtagadó, idült alkoholistához hasonlatos topronggyá vált, aki egy rossz döntést követően szakított korábbi életvezetésével (eközben kedvenc időtöltésének hódol: űrtehénbálnák tejével táplálkozik). Luke Skywalker az eredeti trilógiában az önfeláldozásig is elment hitének bizonyítása érdekében, miszerint még a leggonoszabb lényben is meg lehet találni és fel lehet ébreszteni a fényt. Ezzel szemben az új trilógia egyik fő konfliktusa éppen Luke zavaros elhatározásából következik, ami tökéletes ellentétben áll korábbi beállítódásával. A nyolcadik rész visszaemlékezéseiből kiderül, hogy Luke – még ha az utolsó pillanatban meg is gondolja magát – arra az elhatározásra jutott, hogy Ben Solót, aki nem mellesleg Darth Vaderhez hasonlóan szintén a rokona, álmában megöli, csupán azért, mert valamiféle „visszafordíthatatlan” sötétséget tapasztalt benne. Az a Luke, aki a galaxis legveszélyesebb gyilkoló gépét is át tudta állítani maga mellé, az a Luke, aki családja megvédelmezéséért bármire képes lett volna, ne tudna megfelelően bánni egy suhanccal, akit születése óta ismer és szeret? Az a Luke, aki még a legnagyobb sötétségben is képes meglátni a fényt, egy ilyen ócska, kétségbeesett ötlettel igyekszik megszabadulni a tanítványai körében valamilyen rejtélyes oknál fogva felbukkanó, Darth Vader-i szintet bizonyára távolról sem megütő gonoszság ellen? Még viccnek is rossz. Nem meglepő, hogy a Luke-ot játszó Mark Hamilltől szinte csak negatív nyilatkozatokat hallottunk saját karakteréről.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy visszasírnánk a korábbi részeket, ám tagadhatatlan: azt a keveset is eltapossák és elsöprik az újabb részekben, ami minden negatívuma ellenére jó volt az eredeti Star Warsban. Mintha Az ébredő Erő és Az utolsó Jedik ruhájába öltözött hindu Káli istennő őrült haláltáncát látnánk az eredeti részek véres tetemei és szilánkosra tört koponyái felett. Darth Vader sisakja végleg elporlad, Han Solót elnyeli a mélység, a hagyomány folytonosságát jelképező lézerkardot elhajítják, a Jedi Templomot és az ősi szövegeket tartalmazó fát porig égetik, Luke meggyötörten, bűntudattól fűtötten, önmaga árnyékaként vegetál egy szigeten, majd lép át a túlvilágra (már ha ez utóbbi létezik egyáltalán az „erő vallásában”).

Ami a nagyobb gond, hogy itt nem pusztán a régebbi filmeken való őrjöngő, tomboló, fékevesztett átgázolásról van szó. Az általunk ismert kritikáknak ugyanis többnyire csak ezzel van baja: hogy „ez a Star Wars már nem ugyanaz a Star Wars”. De itt valami jóval többről van szó. A hagyományok iránti hallatlan tiszteletlenségről. A múlt iránti pimasz megvetésről. A fejlődésbe vetett ostoba bizalomról, amely nemcsak az ősi hagyományok szellemi tudását, hanem még a létrontást kevésbé intenzív fokon képviselő tegnapot is a földdel tenné egyenlővé. Az önzés, a szűklátókörűség és az állhatatlanság ama formájáról, amely ellentmondásos módon még azt a valóságot is megtagadja, ami nélkül maga sem létezhetne. Jó példája ennek Finn és Poe, akik még a lázadáson belül is végig lázadnak. (Tegyük hozzá, a lázadók visszataszító feminista csapata, mely egyetlen épkézláb férfikaraktert sem tud és akar felmutatni, aligha szülhet más reakciót.)

Két jelentéktelen szereplő jelentéktelen és unalmas harca egy a film tekintélyes részét kitöltő sikertelen és érdektelen küldetést követően

A tudás átadásával szembeni gyűlölet is egyre inkább kitapintható. Míg Luke Obi-Wannal és Yodával részt vett valamiféle jedi gyorstalpalón (ami, ha nagyon megengedők vagyunk is csak néhány hétig tartott, ami szintén nem nevezhető túl soknak), addig Reyről, az új növendékről már úgy beszélnek, mint akinek nincs is igazán szüksége tanításra, sem a Yoda által „nem letehetetlennek” nevezett szentkönyvekre, mivel már „eleve ott hordozza” a tudást magában. Sőt, az egyik jelenetben maga Rey oktatja ki a nagy Skywalkert, hogy „szedje már össze magát”.

De Kylo Ren is olyan könnyedséggel likvidálja a nála jóval erősebb és okosabb sötét mesterét, Snoke-ot, mintha az égadta világon nem lenne már semmi hátra, amit megtanulhatna tőle. Úgy dobja a rendező az idősebb generáció fajsúlyosabb karaktereit a galaktikus szemetesládába, hogy az ember késztetést érez arra, hogy még egy ilyen rothadt arcú, velejéig romlott szereplőt is önkéntelenül a védelmébe vegyen, minthogy az ő életét legalább még mindig áthatja valamiféle értelem, valamint a rend és a hagyomány (groteszk) formájához való ragaszkodás. Ahogy Kylo Ren mondta Reynek, nem sokkal azelőtt, hogy közölte vele, a szülei egyszerű senkik voltak: „Felejtsd el a múltat. Töröld el, hogyha muszáj. Csak így válhatsz azzá, akivé válnod kell.” És ez nem csupán Kylo gondolata, hanem a Disney által rebootolt Star Wars egyik legfőbb üzenete is.

Azonban igazi tudás nincs átadás nélkül, az előző generációk bölcsei nem nélkülözhetőek önmagunk megismerésének útján. Egy új trendre hivatkozva a múlt mestereinek örökérvényű tudását nem lehet egy elavult eszméhez hasonlóan elfelejteni – azokból minél mélyebben meríteni kell. Ez az évezredekig sértetlen elv, amit felrúgott már az eredeti Star Wars is multikulturális jövőképével, defektes politikai nézeteivel és new age-es mentalitásával, és ez az, amit még tovább tökéletesítettek az újabb részekkel.

Be kell ismernünk, hogy mindezek ellenére a régi filmek rendelkeztek egy egészen vonzó mágikus karakterrel. Az eredeti trilógia olyan archetipikus szimbólumokra épít, amelyek automatikusan megmozgatnak valamit a nézőben, és felébresztik benne a vágyódást a misztériumok iránt. Ilyenek a szerzetesek, lovagok és mágusok sajátos ötvözeteként megjelenő jedik; a mester-tanítvány viszony; a mágikus fénykardok; a színekkel való ügyes játék; a varázserő; a maszkok; a köpenyek; a szerzetesi csuhák; a titokzatos helyszínek; a démoni szörnyek; a különböző világokba való mágikus utazások. Kevesen tudatosították, hogy ezek mind olyan elemek, amelyek az archaikus életet és irodalmat is átszőtték, és amelyek pontosan azt szolgálták, hogy az ember lelkét a mélyebb valóságok iránt megnyissák. George Lucas alkotása azért ragadott meg annyi embert, mert ezeket a jól ismert ősi szimbólumokat jó érzékkel jelenítette meg modern környezetben.

Ám jó, ha tudatosítjuk: a jedik csak gyenge másolatai a középkor szerzeteseinek, Japán szamurájainak vagy a buddhizmus bölcseinek. Az erő csak halvány utánzata annak a hatalomnak, amivel az ősi idők mesterei rendelkeztek. A gonosz legyőzése és az erő egyensúlyának megőrzése lebutított cél a régi beavatottak mindent felülmúló, isteni törekvéséhez képest. Az eredeti kontextusukból kiragadott tradicionális szimbólumok pedig már nem feltétlenül azt szolgálják, hogy az embert létének magasabb rendű valóságába vezessék vissza.

Lucas szellemileg és ideológiailag nem visz el bennünket a mélységek irányába, de legalább bizonyos mértékben felébreszt egy mágikus atmoszférát. Az új trilógia ezzel az apró pozitívummal is szakítani kíván, lebutítván a Star Wars univerzumát egy céltalan, kaotikus jövés-menéssé, közhelyparádévá, genderpropagandává, ahol már nem is a történet a cél, hanem csupán az, hogy afféle unaloműzés gyanánt, valamint a sivár valóságunk elöli menekülés jegyében, újra és újra megmerítkezzünk ebben az egyre felületesebbé váló és a múltat egyre vadabbul szétcincáló fantáziavilágban.