A forrás | Relatív és abszolút halhatatlanság

A forrás (The Fountain) 2006-ban jelent meg, és Darren Aronofsky rendezte. A halál és örökkévalóság témáját járja körül tradicionális tanításokat is segítségül hívva. A videó metafizika-rovatunk első része.

Bevezetjük a Médiavadász metafizika rovatát, amiben szorosabban vett metafizikai témákat fogunk boncolgatni egy film vagy egy könyv részletes elemzésén keresztül. A rovat első videója egy személyes kedvenc, A forrás vizsgálata lesz, amely meglátásunk szerint mind tartalmát, mind kivitelezését tekintve méltó arra, hogy hibáival együtt is felvegyük a metafizikai jellegű alkotások előkelő listájára.

A forrás 2006-ban jelent meg, és Darren Aronofsky rendezte. A rendezőről sok jót és sok rosszat el lehetne mondani. Vannak például roppant földhözragadt történeteteket elmesélő filmjei, amik ugyanakkor mint drámák egészen figyelemreméltóak. Ilyen a Rekviem egy álomért, A pankrátor vagy a Fekete hattyú. És vannak kimondottan bibliai témákat feldolgozó művei, amik az ígéretesnek tűnő szellemi tartalom ellenére metafizikai szempontból módfelett laposak, elszálltak, sőt egyenesen blaszfémikusak. Ide tartozik a Noé és az Anyám. Meglátásunk szerint A forrás az egyetlen, amiben egyensúlyban van a rendező két legfőbb erénye, a drámai érzék és a szellemi érdeklődés,

anélkül, hogy túlzottan elbillenne a lehangoló hétköznapiság vagy az álszellemi nagyotmondás irányába.

A film három síkon játszódik. Mindhárom történetszál főszereplőjét ugyanaz a színész játssza, és mindhárom a halállal való megküzdés nehézségeit dolgozza fel. Tommy, a modern tudós egy különleges dél-amerikai növénnyel kísérletezik, hogy meggyógyítsa rákos feleségét. A királynőjének feltétlen hűséget fogadó konkvisztádor a végnapjait élő Spanyolországot akarja újra felvirágoztatni azzal, hogy megtalálja a maják által őrzött örök élet fáját. Az Orion-ködhöz emelkedő jógi haldokló fa formájában továbbélő kedvesét akarja újjáéleszteni egy megsemmisülés előtt álló csillagba repülve, amit a maják Sibalbának, az alvilágnak vagy a rettegés helyének hívtak.

A film első megtekintésre sokaknak egy giccses, hatásvadász hollywoodi szenvelgésnek tűnhet,

egy bőgőmasina férfival, aki megveszekedetten ragaszkodik a feleségéhez, és retteg a haláltól. Ám a teljes összkép alapján ennyivel nem söpörhető le a film. A három különálló, de szervesen egymásba fonódó történet valójában a halálhoz való viszonyulás három minőségileg eltérő szintjét jeleníti meg.

A legalacsonyabb szint az ateista tudós története, aki képtelen elfogadni az elmúlást. A halált egy „betegségnek” tekinti, és minden szabályt áthág, minden tudományos eszközt bevet, hogy „gyógymódot” találjon rá. Ez azonos a modern ember általános hozzáállásával, aki a földi élet minél hosszabb elnyújtásával próbál menekülni a halál elkerülhetetlensége elől. Azt hiszi, ha meghal, teljesen megsemmisül. Nem gondolkozik túlvilágban, abszolút öröklétben,

nincs se vallása, se istene, ezért folyamatosan szorong.

Legfeljebb az örökkévalóság absztrakt felfogásával nyugtatja magát, ami rendre megjelenik a filmben, de erre még visszatérünk. Karakterünk végül el is bukik, hiszen a felesége pont meghal, mire alkalmazni tudná rajta az élet fájából sikeresen kifejlesztett gyógyszert. Ezt a bukást már a film elején előrevetítik nekünk, mikor elveszti a gyűrűjét a bemosakodáskor. Mint a későbbiekben látni fogjuk,

a gyűrű az archetipikus nővel, Sophiával, az isteni bölcsességgel való egység szimbóluma a filmben.

A konkvisztádor már helyesebb úton jár a modern emberhez képest, hiszen a hagyományokra alapoz. Egyfelől a keresztény vallás a támasza, másfelől a maja mítoszok. Vagyis olyan tradíciókkal lép kapcsolatba, amelyek hiteles tudással és módszerekkel rendelkeznek az örökkévalóság elérése kapcsán. Ezek segítik őt abban, hogy eljusson a földi élet centrumához, az emberi világ szívéhez, a forráshoz, a transzcendenciába mutató út kapujához, amit a középpontban álló fa vertikalitása szimbolizál. Az ateista tudós feleségével ellentétben a konkvisztádor hölgye egy csodás ruhákkal, ékszerekkel díszített nemes, szép királynő, ami ugyancsak jelzi, hogy a létrendi kizökkentség helyreállításában és a Sophiával való egység megvalósításában a hódító előrébb jár. Ők már nem egy profán pár, hanem királyi pár, a paradicsomi Ádám és Éva megtestesülése.

De a második karakternek is el kell buknia, mert a célja még mindig az evilági maradandóság. Ez tartson akármeddig, legyen akármennyire szép és örömteli, egyszer mindenképp véget ér. Az édenbe bejutva kedvese jegygyűrűjét nem tudja magára húzni, majd el is ejti. A Sophiával való egység ezen a síkon sem teljesedhet be tökéletesen. Helyes ítéletet mond az inkvizítor erről az ugyancsak kisiklott törekvésről, még ha egy igazságtalanul negatív szereplő is a filmben: „királynőtök a földön keresi a halhatatlanságot, a hamis Paradicsomot”. A hőst a maja pap is figyelmezteti: „a halál út az áhítathoz”. Vagyis

a beavatási halál, a régi, korlátolt énünk megölése egy szükséges feltétel az örök üdvösséghez.

Mondhatnánk úgy is, hogy az örökkévalósághoz paradox módon a halálon keresztül vezet az út. Aki ezt nem ismeri fel, azt is utoléri a halál, csak teljesen kiszolgáltatottja lesz a halálerőknek, és nem jelennek meg számára a magasabb lehetőségek. Sajátosan jeleníti meg ezt a metafizikai tévedést a film: a konkvisztádor testéből, miután az örök élet nedűjéből kortyolt, virágok nőnek ki, amik megölik. Azzal, hogy virágok formájában mintegy továbbél, elnyer ugyan egy képletes örök életet, de evilági mohóságának, életéhségének az a jutalma, hogy ez koránt sem abban a formában következik be, ahogyan elképzelte, vagy ahogy az ideális lenne.

Ez a magasabb megközelítést elmesélő történet a modern tudós síkjából értelmezve csupán a halállal való benső vívódás regényes ábrázolása. Felesége egy könyvet ír, amiben kettejük halállal való küzdelmét meséli el mitikus elemekkel kiszínezve, és a férfira hagyja a befejezését.

A harmadik karakter az űrben emelkedik egy felrobbanni készülő csillaghoz, ami a maják szerint a halál és az újjászületés helye. A mítosz szerint az Ősatya feláldozta magát, és ennek köszönhetően jött létre a világ. Halálából paradox módon, az élet teljessége keletkezett. A filmben nincs kimondva, de ez tulajdonképpen a transzcendens megszabadulás, a metafizikai transzformáció filmbéli szimbóluma.

Egy meditáló, tajcsiző jógit látunk,

aki higgadt, türelmes, megfontolt, a korábbi karakterekhez képest mélyebb szellemi tudás birtokában van. Ez a férfi a befelé fordulás, az elcsendesülés, a szellemi önismeret útjára lépett, amit vertikális emelkedése is szimbolizál. Felesége itt már emberi formában nem jelenik meg, hanem az élet fájával vált azonossá, ami újonnan megerősíti, hogy a nő ebben a filmben a spirituális tudás és hatalom jelképe.

A jógiban azonban a halál miatti aggodalom és a szerelme iránti ragaszkodás még mindig erőteljesen fennáll, aminek a szellemi megvalósítottság e fokán már nem szabadna ilyen drámaian jelen lennie.

Az ő szempontjából a másik két sík korábbi életeket szimbolizál,

elrontott kísérleteket az örök élet elérésére, amik jelenleg is kísértik. A jógi újra és újra felidézi ezeket a múltbeli életeket, olyannyira, hogy egy ponton képes megváltoztatni azokat. A konkvisztádor síkján az Ősatya képében megjelenik, és segít legyőzni az édent őrző, lángoló kardú kerubot képviselő maja papot, hogy beléphessen a centrumba. Az ateista tudós pedig felesége után megy, hogy vele töltse az utolsó napokat, ahelyett, hogy az elixír kidolgozásán munkálkodna. A jógi ezáltal felülemelkedik múltbeli hibáin és kötődésein, magabiztosan magára húzza a Sophiával való tökéletes egységét jelképező, újra megtalált gyűrűt, elfogadja végre a halálát, és az Ősatyához hasonlóan a csillagködbe érve feláldozza magát, amitől az élet fája feléled, és a teremtés újragenerálódik.

Ekkor válik világossá, hogy a három síkon játszódó történet valójában e harmadik szempontból nyeri el az értelmét. Rájövünk, hogy a jógi nem az ateista tudós halállal kapcsolatos tudatalatti vívódását jelképezi, és nem is jövőbeli énjét, aki az örök élet elixírjére rátalálva túlélte az emberiséget. Éppen, hogy a jógi síkja a realitás. A túlvilágot, metafizikai valóságot, Istent jelképező csillagköd a tulajdonképpeni valóság, amelynek fénye különböző formákban folyamatosan felbukkan a karakterek mindennapjaiban. Noha a filmet egészében belengi a halálfájdalom keserves hangulata,

az arany szín ellentétes üzenetet, szellemi beteljesülést és tökéletességet sugall.

A láncokon különféle magasságokban lelógó mécsesek, az égősorok a háttérben, a hegesztés szikrái, a hóesés visszatérően a transzcendens utazásra, az ég aranyló csillagaira emlékeztetnek. A szereplőinket rövid villanásokra megvilágító arany színű lámpafények mind a metafizikai fény jelenlétét érzékeltetik, ami a hétköznapi életben folyamatosan jelt ad magáról, ha nem is vesszük észre. Ugyanez jelenik meg az elájuló feleségnek, mikor hívogatja a halál, és ugyanez a dicsőség sugárzik a reggeli fényben megvilágított királynőből, ahogy a hódító által imádott oltáriszentségből is. Ez a fény kitüntetett pillanatokban a szereplők teljes tudatát is képes betölteni. Az ateista tudós felnéz a tető ablakán bevilágító lámpára, és rövid időre kapcsolatba lép a transzcendenciát jelképező csillagköd víziójával, aminek következtében intuíciója támad, hogy milyen irányba folytassák a kísérletezést. A hódító pedig, mikor iszik az örök élet fájának italából, még intenzívebben tapasztalja ezt az őt mérhetetlenül felülmúló tudatállapotot.

Mint látható, a film tele van tradicionális utalásokkal. Julius Evola a hermetikai tradícióról szóló könyvének egyik fejezetében sok mitikus példát felhoz a világtengelyt jelképező fa, a nő, a bölcsesség, a hatalom, a lét forrása, az önfeláldozás, valamint az ezzel kapcsolatos veszélyek ismétlődő összefüggéseire, amik kísértetiesen hasonlók ahhoz, amit ebben a filmben látunk.

Ha a három szereplőt térbeli mozgásuk alapján vizsgáljuk, szintén figyelemreméltó megállapításokat tehetünk. Érdemes kitérnünk az egyik legnagyobb metafizikus, René Guénon spirituális megvalósítással kapcsolatos hasonlatára. Nála a kör kerülete jelzi a profán emberek céltévesztettségét, a centrumhoz való eljutás az emberi és édeni állapot beteljesítését és a kismisztériumokba való beavatást, míg

a középpontból kiinduló vertikális egyenes a nagymisztériumokba való beavatást, és az egyetemes állapot megvalósítását jelenti.

Az ateista tudós ugyan kapcsolatba lép a centralitást jelképező örök élet fájával, de amikor felesége az ezzel kapcsolatos mítoszokat ismerteti vele, érdektelen velük szemben, azaz nincs érdemi tudása a középpontról, a periférián tévelyeg. A konkvisztádor horizontális irányú mozgással eljut a centrumba, azaz beteljesíti az emberi állapotot, és a relatív örökkévalóság körébe jut, ami azt jelenti, hogy mérhetetlenül sokáig él, ámde továbbra is ki van téve az időbeliség hatalmának. A jógi pedig vertikális pályán mozog, vagyis az egyetemes, isteni megvalósítás útjára lép, amire már egyáltalán nincs hatással az időbeli korlátozás. Ez a kereszt által szimbolizálható út egy ponton meg is jelenik a kórház liftjének mintázatában. Elég nyílt a párhuzam a film és Guénon megközelítése közt, annak ellenére, hogy semmi jelét nem találtam annak, hogy a rendező ismerné a szerzőt.

A legvalószínűbb, hogy a zsidó Aronofsky alkotására mindenekelőtt bizonyos kabbalista tanok lehettek hatással. Erre más filmjeiben is találunk utalásokat. Például a Piben és a Noéban megjelenik az Isten és ember kapcsolatát megerősítő tefillin, ami tetoválás formájában a jógi karján is látható. Állítólag ezt a bőrszíjat az ujjra is rá szokták tekerni, az Istennel való jegyesség szimbólumaként, ami további értelmet kölcsönöz a film gyűrűszimbolikájának. Ezenfelül Aronofsky A forrás kapcsán megemlíti, hogy a csillagok közt utazó jógi alakját David Bowie Space Oddity című száma ihlette. Bowie-nak pedig van egy lemeze, aminek borítóján megjelenik a szefirotikus fa szokásos kabbalista ábrázolása.

Mindezen érdekességek ellenére

A forrásnak vagy tágabb értelemben Aronofsky munkásságának nem vagyunk kritikátlan rajongói.

Több filmjében is központi téma a tudathasadás problémája, ami az MK Ultra-programozásra való burkolt utalás is lehet, mint ahogy azt a videoklipelemzésünkben már megfigyelhettük. Emellett spirituális értése is megkérdőjelezhető. Hatalmas tévedés örökéletnek tekinteni, ha valaki azt hiszi, tovább fog élni a sírjából kinövő fában. Ahogy hatalmas tévedés az is, amikor azért alapítunk családot, hogy unokáinkban továbbéljünk. Persze, a holttestből táplálkozó fa, és a génjeinket átörökítő unoka tovább fog vinni valamit abból a minőségből, amit képviselünk, de ténylegesen nem leszünk bennük jelen.

A tudatosság közvetlen tapasztalata nélkül nem beszélhetünk tényleges továbbélésről,

legfeljebb képletes továbbélésről, ami azonban az embert a konkrét haláltól nem menti meg. Öröklétről csak akkor beszélhetünk, ha a tudati folytonosság fennmarad az időbeli korlátoknak kitett feltételek megszűnésekor is, fennmarad a test, a föld, sőt az egész univerzum elpusztulását követően is. Ezt a film nem közvetíti elég világosan, habár mint láttuk, nem is zár ki egy ilyesfajta értelmezést.

Még egy rövid említés a zenéről. Nem szeretem, ha valaki áradozik egy filmzenéről, de Clint Mansell szomorkás, ugyanakkor kalandos, csipetnyi ősiséget megidéző alkotása olyan egyedi hangulatot kölcsönöz a filmnek, amit a mai napig gyakran újrahallgatok.

Minden giccs és siránkozás ellenére a film remek alapot ad ahhoz, hogy a halálról és az örökkévalóságról gondolkozzunk, méghozzá tradicionális és metafizikai összefüggésekben. Bár gyakrabban jelennének meg olyan filmek, amik lehetőséget adnak erre.