Hermione korunk Roxfortjában: A Kör című film kritikája
Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata. Mivel a videó alapjaként egy korábbi cikkünk szolgált, a két írás között nagy átfedések találhatóak.
A globális agymosó gépezet legújabb filmje a The Circle című regényadaptáció, amely egy alternatív Facebook szerkesztőségének céljaiba, tevékenységébe és konfliktusaiba nyújt betekintést.
Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a film azt akarja bemutatni, hogy hová fajulhat a „közösségi oldalakra” és az internet világára támaszkodó élet, ha az internet rossz vezetői kezekbe kerül, továbbá ha felelőtlen vagy szimplán dilettáns „felhasználók” élnek vele.
Ám, ha jobban megvizsgáljuk, belátható, hogy ez a film is csak a posztmodern világ megrontó tendenciájának egy újabb állomását ismerteti. A történetben felmerülő lapos és kidolgozatlan erkölcsi dilemmák pedig csak nevetséges kísérői mindennek.
A regényt nem olvastuk, de a film rettentően életszerűtlen, bugyuta alkotás, egysíkú szereplőkkel, érthetetlen motivációkkal, logikai bakugrásokkal, érdemi mondanivaló, konklúzió nélkül. Bizonyára nem ez a film lesz sokak kedvence. Arra viszont pont elegendő lesz, hogy néhány, hitelesség látszatát keltő színésszel megszerettessék azt a közeget a nézővel, amivé – az emberi élet alászállásának egy új fázisaként – a valóságunkat át akarják alakítani. Világunkat egy internetfüggő „civilizációvá” akarják átalakítani, amelyben minden egyes emberi cselekedetet az internettől tesznek függővé, például a szavazást vagy az ügyintézést is. Valamint egy olyan társadalommá, ahol mindenhol és mindenkin elhelyezett apró kamerák révén mindent és mindenkit megfigyelnek.
A történet a nép egyszerű leányáról szól, aki valami szerencse folytán felvételt nyer a Szilícium-völgyben ténykedő, „Kör” névre hallgató cégnél, ahol egyszerű asszisztensből néhány hónap múlva a cég és a média legnagyobb sztárjává növi ki magát. Egy balesetet és a cég vezetőivel való rövid megbeszélést követően kamerát szerel magára, amivel a nap huszonnégy órájában élőben közvetíti az életét, és amit a „közösségi oldal” felhasználói folyamatosan nyomon követhetnek. Néhány jelenet alatt ebből a megszeppent lányból, aki az alternatív Facebook függőit még szektás őrülteknek látta, a munkatársai chipbeültetéses ötletére pedig még a száját húzta, most millióknak azt a példát mutatja, hogy megfigyelve lenni jó, hiszen egyrészt biztonságot nyújt (azonnal segítenek, ha baj van), másrészt nem tartja meg „önző módon” magának az „élményeit”, hanem mindenki számára hozzáférhetővé teszi.
Tom Hanks: „Helyesnek érzed Mae, hogy megfosztottad őket attól, hogy lássák, amit te láttál?” Hermióne: „Hát nem. Ha megfosztok másokat egy olyan élménytől, amiben nekem volt részem, akkor valójában meglopjuk őket.”
A film igazából meg sem kérdőjelezi, hogy jó-e megfigyelve lenni, valamint boldog-boldogtalant kamerákkal felszerelni, illetve hogy nincs-e alapvetően baj az internettel és a „közösségi oldalakkal”, valamint az azoktól való függéssel. Egyedül az probléma a történetben, hogy ez a megfigyeltség nem terjed ki mindenkire, azaz bizonyos vezetők arra törekednek, hogy rejtve maradhassanak a nyilvánosság elől. Arról nem is szólva, hogy az egyetlen szereplő, aki nem akar csatlakozni a „ValóÉn” nevű alternatív „közösségi oldalhoz”, és akit egy maradinak tűnő, egyszerű, tesze-tosza, vagyis egy szándékosan lúzernek beállított karakter jelenít meg, azt kegyetlenül meggyilkolják.
Ez egy szimbolikus üzenet azzal kapcsolatban, hogy milyen szemmel fognak tekinteni a „virtuális közösség” tagjai azokra, akik ezt a rendszert ilyen-olyan okok miatt elutasítják. („ValóÉn”, angolul „TrueYou” a filmbéli Facebook neve. Találóbb utalást nem is találhattak volna arra a szándékra, amely mindenképpen el akarja hitetni az emberekkel, hogy a valódi énük az a profil, amit az interneten regisztrálnak.)
Az utolsó jelenet is megmutatja, hogy itt egyáltalán nem valamiféle társadalomkritikáról van szó, hanem arról a jövőről, ami teljesen az internet világához láncol, és ami akkor is el fog jönni, ha személy szerint el is utasítjuk, és ha néhányakban erkölcsi dilemmákat is vet fel: Az Emma Watson által játszott Mae, kis időt áldozva kedvenc hobbijának, a kajakozásnak, két kedves drón társaságában evez a naplementében. Barátját, aki bármennyire is béna volt, legalább élő személy volt, lecserélte két biztonságát felügyelő aranyos robot társaságára, és távoli, ismeretlen személyek figyelmére, ami tökéletes boldogsággal és megelégedettséggel tölti el.
Ez nem utópia. Ilyen irányba tart a világ. Az organikus élet teljes felszámolása felé. Amely folyamatot csak azzal lassíthatjuk, ha minél kevesebbet kapcsolódunk az internetre, és minél kevésbé járulunk hozzá az egész világ bekamerázásának, vagyis minden titok lerombolásának és a „mindent tudás” hamis megvalósulásának szánalmas folyamatához.
