Miért utálom a „konteósokat”?

A számunkra adott valóság megkérdőjelezése fontos pont a szellemi előrehaladás útján, de önmagában nem elég. Tudni kell megfelelő válaszokat is adni. (A cikk azonos című videónk lejegyzett változata.)

A „konteó” a „konspirációs teória”, vagyis az összeesküvés-elmélet rövidítése. Szorosabb jelentése arra utal, hogy egyesek szerint vannak olyan nyilvánvaló tényként kezelt jelenségek a világban, amelyek nem igazak, és amelyeket kimondottan megtévesztő szándékkal terjesztenek el bizonyos körök, hogy ezzel leplezzék ártó céljaikat. Jó példa erre a 19. században Európán vigigsöprő forradalmi hullám, ami a közvélekedés szerint egy pozitív és spontán folyamat volt, míg valójában egy

tudatosan megszervezett, felforgató eseménysorozatról beszélhetünk.

A „konteó” tágabb jelentése viszont a tévképzetes emberek minden fajtájára utal, akik az objektív világgal sok ponton elvesztették a kapcsolatukat, és monomániáik rabjaivá váltak. Az elterjedt felfogással ellentétben ebbe nem csak a marginális elképzelések képviselői, hanem a legdivatosabb illúziók rabjai is beletartoznak. Például, aki férfiként nőnek gondolja magát, aki még mindig hisz az olyan képtelen mítoszokban, mint az evolucionizmus, vagy aki komolyan azt gondolja, hogy Magyar Péter a messiás.

Induljunk ki a szorosabb értelmezésből. Nem kell konteósnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, mindaz, ami bennünk és körülöttünk zajlik, nem teljesen úgy van, mint korábban gondoltuk. Olyannyira nem, hogy ez az életünk egyik legtermészetesebb velejárója. A tanulással és az éréssel rendre felülíródik bennünk az addigi tudás, és újabb, árnyaltabb képet kapunk az életről. A pszichológiában kezdetektől fogva cél a bennünk zajló nem tudatos folyamatokra való rátekintés. Platón ismert barlanghasonlata a megtévesztettség alóli felszabadulás leírása. De már a kezdeti buddhizmus éberséggyakorlatai is arra irányulnak, hogy tudatosítsuk azokat a természetes emberi mozzanatokat, amik felett közönségesen átsiklunk. Hogy a többi hagyomány kapcsolódó tanításait és gyakorlatait ne is említsük.

Az tehát, hogy a dolgok nem azok, sőt, sokszor nagyon nem azok, mint aminek látszanak, evidencia.

Vannak, amik az ember növekedésével automatikusan felülíródnak. A gyerek például egy ponton rájön arra, hogy ha becsukja a szemét, nem feltétlenül tűnik el a világ. Más dolgok viszont nem fognak ilyen könnyedén feltárulni. Azt, hogy a világtörténelem meghatározó eseményei nem jó, hanem rossz irányba mutatnak, azt, hogy ezeket nem a látható szereplők, hanem színfalak mögötti erők irányítják, vagy azt, hogy a reklámok és filmek sokszor kimondottan ártó manipulációkkal élnek, már nem olyan magától értetődő kikövetkeztetni. A Médiavadász tíz évvel ezelőtt pontosan azzal a céllal jött létre, hogy rávilágítson olyan dolgokra, amik észrevételéhez plusz erőfeszítés szükséges. Erre a tényre elsősorban a társadalmi-politikai folyamatok, illetve a média működésének vizsgálatával hívjuk fel a figyelmet.

Esetünkben ez ugyanakkor szigorúan kiindulópont,

és pontosan ez lesz az, ami döntően megkülönböztet bennünket azoktól, akikre általában ráaggatják a „konteós” kifejezést.

Hogy korrektek legyünk, először említsük meg a pozitívumokat. Az, hogy az embernek van bátorsága nyilvánvalónak tartott dolgokat megkérdőjelezni, többséggel ellentétes véleményt képviselni, és azt minden abszurditása ellenére felvállalni, ha nem is minden esetben, de tiszteletet érdemel. Főleg egy olyan világban, ahol az abnormalitást normálisként akarják nekünk eladni. Az örökérvényű igazságok megtagadásának korszakában pláne

követelmény gyanakvással, fenntartással, kritikával tekinteni bizonyos jelenségekre.

Léteznek ufók? Lapos a Föld? Kamu a Holdraszállás? Gyíkemberek irányítják a világot? Minden szó a magyarból ered? Illegitim a jelenlegi magyar kormány? Az egyházi hatalom kezdettől fogva és szükségképpen gonosz? Abszurdnak tűnő felvetések. De mint kérdések, önmagukban nem szükségképpen kártékonyak. Nyitottságot jelezhetnek. Arra utalnak, hogy az adott illető fogékony az új szempontokra és az alternatív lehetőségekre. A probléma akkor jelenik meg, amikor a feltett kérdésekre, amikre sokszor természetükből fakadóan nem lehet egyértelmű megoldást találni, átgondolatlan, de annál csökönyösebb válaszok érkeznek. Sőt, amikor ezekre egyesek felteszik az egész életüket. A van-e élet a Földön kívül kérdésén morfondírozó hirtelen csillagközi invázióról fantáziáló ufókutatóvá vedlik át, a jelenlegi államforma legitimitását megkérdőjelező saját pénznemet és királyságot alapít, aminek kormányzója lesz, a titkos társaságok összeesküvését sejtő hírességekről készült gyanús felvételek alapján kezdi megállapítani, hogy azok emberruhába bújt gyíkemberek. Akiben pedig van némi affinitás a nyers anyagiság meghaladására, angyallényekkel és más fantasztikus entitásokkal kezd kommunikálni.

A többé vagy kevésbé jogos kérdésfelvetések tévképzetekké válnak,

privát őrületekké, nehezen vagy egyáltalán nem bizonyítható teóriákká, aminek a végeredménye egy ugyanolyan megkövesedett állapot, amiben az illető a rákérdezés, a szkepszis korszakát megelőzően volt. A gömbföld-elmélet kritikusa áttér a laposföld-felfogásra, de ahhoz ugyanolyan görcsösen kezd ragaszkodni, mint a gömbföld elfogadói. Felébred benne egy természetes gyanakvás azzal kapcsolatban, hogy a valóság nem teljesen az, mint aminek látszik, de az erre adott válasszal érdemben nem mozdul el arról a síkról, aminek elhagyására ezen kérdéseknek el kellene vezetniük őt. Ugyanolyan materialista, ugyanolyan földhözragadt, ugyanolyan kétségbeesett marad azután is, hogy korábbi nézeteit elvileg igaz nézetekre változtatta.

Ez a probléma még azokban az esetekben is felmerül, amikor a fősodorral szembemenő magyarázat nagyon is legitimnek tűnik. A szabadkőművesek vagy az illuminátusok összeesküvése minden jel szerint több egy csacska dajkamesénél. Ahogy a tradíciók sötét korral kapcsolatos tanításai is nagy egyezést mutatnak a jelen kor tapasztalatával. És a mi álláspontunk is az, hogy amennyire lehet, tárjuk fel ezeket a dolgokat. Amikor viszont a rákattanás és a belebuzulás bekövetkezik, márpedig a legtöbb esetben bekövetkezik, a dolog többet árt, mint használ. A Covid-terror, a vakcina, a sugárzások, a chemtrail valószínűleg tényleg komoly károkat okozhatnak az emberben, de

minden bajunk forrását ezekben látni, borzasztó szűklátókörűség.

Az államról leválni kívánó, önellátó alternatív közösségek megalkotása sem fogja elhozni az aranykort, ha a kicsinyesség és a tudatlanság és a modern mentalitás ugyanúgy meghatározó az emberekben. Márpedig hatványozottan meghatározó.

Az úgynevezett „konteósok” látszólag éberebbek, külsőre úgy tűnhet, ellenállóbbak a manipulációkkal szemben. Közelebbről megnézve azonban hamar alternatív bűvöletek hatása alá kerülnek. Ennek oka pedig, hogy a számukra adott valóság megkérdőjelezése során

nem történik meg egy tényleges metafizikai áttörés.

Az áttöréshez pedig nem ismeri kellő részletességgel és mélységben az ehhez szükséges tradicionális tanításokat. Ezért olyan bárgyú és suta, amikor akár princípiumzavaros liberális, akár elmeroggyant ősmagyar szkíta „konteósok” a római katolikus egyházban egy az egyben a gonosz megtestesülését látják. Nem tudásból beszélnek, hanem üldözési mániából. Félkész ismereteik űrjét saját légbőlkapott meséikkel töltik ki. Az ember rájön, hogy a dolgok máshogy vannak, mint korábban gondolta, de az erre adott alternatívát ugyanúgy csak anyagi szinten képes elképzelni. Rájön, hogy rossz dolgok történnek a világban, de ezzel összefüggésben csak külvilági felelősöket tud megnevezni. Nem veszi észre, hogy az eredeti felelőst és a szokványos valóságot meghaladó nagybetűs Valóságot nem kívül, nem más emberekben és elméletekben és jelenségekben, ad absurdum a Pilisben fogja megtalálni, hanem belül, saját magában, individuális énjének metafizikai középpontjában.

Végső soron nem a világ hibáit kell leleplezni és kijavítani. Aki döntően ebben tud csak gondolkozni, elveszett.

A világban vannak megtévesztések, átverések és illúziók, de ez csak a kezdet.

Azért beszélünk rólunk, hogy ráhangoljuk a nézőt arra, hogy maga a világ is egy illúzió. Ezt kellene felfedezni, ebből kellene felébredni. A létvarázslatból, a korlátolt létezésbe való belevetettségből, abból az átverésből, ami elhiteti velünk, hogy lehatárolt, halandó, anyagi lények vagyunk. És ami elhiteti velünk, hogy létezik egyáltalán olyan, hogy külvilág.

Vannak hagyományok, amik káprázatként tekintenek a világra. Míg más tradíciók az isteni mű tökéletes betetőzéseként. Bár a két megközelítés látszólag ellentétes, mindkét esetben ugyanaz áll a fókuszban. Tökéletes összhangba kerülni valódi lényegünkkel. És ez az a műfaj, amiben az úgynevezett „konteósok” rendre eltévesztik a célt.