A szavazatod szart se ér | Miért ostobaság a demokrácia?

Részletesen bemutatjuk, hogy a nagy lózungok, magasztos meghatározások ellenére a demokrácia egy hazug rendszer, ami a tájékozatlan emberek megvezetésére szolgál.

Nagyjából egy évvel a 2026-os választások előtt hatalmas a zsongás, vagy legalábbis, tegyük hozzá, ez az, amit a média el akar hitetni velünk. Hogy erősödik a kormánnyal szembeni harag, és a „Magyar közélet” nevű szappanopera Magyar Péter nevű új főszereplőjének köszönhetően egyre többen bíznak a változásban. Magukat dagadtra kereső jutuberek, világnézettelen kispolgárok, önképzavaros belpesti egyetemisták, függetlennek mutatkozó bértollnokok kiáltják a világba egyre hangosabban, hogy az önkényuralom, a diktatúra ideje lejárt, és ideje visszaállítani hőn áhított és jogosan megérdemelt demokráciájuk méltóságát.

De mi is az a demokrácia?

Mi ez a szent tehén, amit a biológiai evolucionizmus és a materialista ateizmus hazugságai mellett a legmélyebben plántáltak a modern ember korlátolt elméjébe? A demokrácia a népet jelentő démosz és az uralmat jelentő kratosz szavakból áll össze, és népuralmat jelent. Népuralom. Nézzük meg közelebbről ezt a fennkölt kifejezést. A szó már önmagában contradictio in adiecto, azaz olyan állítás, aminek két eleme teljesen ellentmond egymásnak. Ugyanis

a nép a sokaság és a mennyiség, a passzivitás és a befogadás, a tudatalatti és a homályosság jegyében áll.

Míg az uralkodás mindig is a minőséggel állt összefüggésben, ami a kevesek kiváltsága, a legitim uralom aktív és átható, tudatos és világos.

A nép természetéből fakadóan képtelen az uralomra, a néptől uralkodást várni olyan, mint az éjszakától azt várni, hogy elhozza a fényt. És a tapasztalat is azt mutatja, hogy még a legfejlettebbnek tekintett demokráciákban sem valósult meg ilyesmi soha. A nép tagjai a szavazati jog gőgös tudatában ugyan valóban elmennek egy többnyire irracionális összbenyomás alapján négy-öt évente behúzni az ikszet egy nekik szimpatikus arcra. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy

a választásokat követően ugyanúgy kőkeményen uralkodni fognak rajtuk,

anélkül, hogy bármibe is említésre érdemes beleszólásuk lenne. Aki az időnként megejtett szavazást hatalomnak, az uralomban való érdemi részesülésnek tekinti, az legalább annyira naiv, mint aki elhiszi, hogy a nemzeti konzultációs kérdőívekben tényleg az ő egyéni véleményére kíváncsiak. László András vetette fel többször, hogy ha tényleg hatalmon lenne a nép, minden fontos döntésben szavaznia kellene. A miniszterek megválasztásától, az egyes törvények elfogadásán át, a legapró-cseprőbb ügyekig. Sőt, arról is szavazniuk kellene, hogy mikor szavazzanak. Ebből is látszik, hogy a nép valódi hatalomgyakorlása, még ha kompetens is lenne a felmerülő kérdésekben, egy önbénító, teljesen életképtelen felvetés. De még csak nem is kompetens. És amennyire dilettáns a nép e részletkérdések meghozatalában, épp annyira alkalmatlan az ideális vezetők kijelölésére is a választáson.

De gördítsük a gondolatot kicsit tovább, és

vizsgáljuk meg a szavazati jog kérdését, az öntudatos és megbecsült állampolgár mítoszának e sarokpontját.

Ha az embernek nem is esik le egyből, hogy az össznépi szavazás egy hatalmas átverés, gyanút kellene fognia, amikor ráeszmél, hogy ilyen arcoknak is joguk van szavazni. Vagy ilyeneknek. Vagy ilyeneknek. [A videóban itt szavazókat látunk, akik egy értelmes mondatot alig tudnak összerakni.] Mi több, ugyanannyit ér a szavazatuk, mint egy meghatározott világnézettel bíró, művelt, politikában tájékozott személynek. Ha a szavazás működőképes megoldás is lenne, az emberek döntő többségének sem kellő tudása, sem kellő felkészültsége nincs egy megalapozott döntés meghozatalára. Ma, ha valaki felveti azt a teljesen jogos gondolatot, hogy egy lecsúszott drogos vagy egy RTL által agymosott háziasszony szavazata nem ér annyit, mint egy egyetemi professzoré, azt a legszívesebben meglincselnék, pedig az égvilágon nincs ebben semmi ördöngösség.

Nem látunk rá ugyanolyan szinten a politikára,

és pláne nem rendelkezünk mindannyian ugyanolyan egészséges létszemlélettel és szellemi érettséggel, hogy hasonló súlyban dönthessünk a magyar nemzet sorsáról. Noha már az ógörög demokráciákra is tekinthetünk egyfajta deviációként, ott még azért azt tudták, hogy nem kaphat minden társadalmi réteg beleszólási jogot a politikai életbe, mert az az egész rendszer hitelességét veszélyeztetná. Például, ha most azt mondanám, hogy a nők jogosan nem rendelkeztek szavazati joggal, akkor a legtöbben mindjárt a torkomnak esnének. Ebben csak a vicces, hogy az ezen háborgók döntő hányadáról valószínűleg hamar kiderülne, hogy egyetlen politikaelméleti művet nem olvastak még életükben, vagyis lényegében úgy ragaszkodnak megveszekedetten a szavazati jogukhoz, hogy fingjuk sincs, mi fán terem a politika. Ha pedig megkérném, definiálják, mi a jobboldaliság, csak pislognának nagyokat.

De a szavazati jog, na az mégiscsak jár. Miért is, kisanyám?

A demokrácia már csak azért sem igaz, mert a média mindennapi életre gyakorolt egyre hatalmasabb befolyása miatt ma már nehéz elhinni, hogy az, amit a tömegember saját gondolatának vél, az tényleg az ő saját gondolata. A szisztematikus agymosás korában önálló szabad döntésekről fantáziálni, főleg a tömeg szintjén, végtelen naivitás. A tömeg látszólag dönt, csakhogy az alapján dönt, amit tévében, interneten, rádióban tapasztalt. És mit közvetítenek neki a tévében, interneten, rádióban? Tudatalatti üzeneteket, amik a megfelelő rubrika beikszelésére késztetik az öntudatlan, zombiagyú gazdatestet.

Az aktuális kormány nép általi felhatalmazása csak színjáték.

Nem az történik, amit a nép akar. A nép valójában természetéből fakadóan nem akar semmit. A láthatatlan hatalom, a pártokon és kormányokon túlmutató erő az, ami a népen keresztül, okkult, közvetett módon érvényesíti akaratát. Speciális esetekben a szavazásnak lehet érvénye. A pápaválasztás folyamata azért legitim, mert korlátozott számú és azonos rangú jelöltek között zajlik, akik mindegyike potenciálisan hordozza magában a pápaság minőségét. Az átlag szavazókról azonban véletlenül sem mondható el, hogy potenciálisan hordozzák magukban a nemzetvezető minőségét.

De tovább megyek, és kijelentem, hogy ha felkészülten, felelősségteljesen és tudatosan is döntenének az emberek, és ha a gyerekgyáros putrilakóknál többet is érne a művelt ember szavazata, a demokrácia még ebben az esetben sem működne. Egy kiilleszkedett létrontó söpredéknél ugyan mennyivel érvényesebb annak a tanult egyetemistának a voksa, aki még a saját nemét sem képes eldönteni? A tízgyerekes cigány asszonynál ugyan mennyivel hitelesebb annak a csőlátású, materialista, pénzsóvár orvosnak a szavazata, aki még a gyógyszergyárak korrupt tevékenységén sem képes átlátni? Nemcsak műveltség, nemcsak felkészültség, hanem

hagyománytisztelet, spirituális szemlélet és szellemi éberség is szükséges a megfelelő politikai döntések meghozatalára.

A spirituális szemlélet biztosítja, hogy a döntésnek individualizmuson és anyagelvűségen túli távlatai legyenek. A hagyomány biztosítja a szükséges kereteket ennek képviseletéhez. A szellemi éberség biztosítja, hogy ezt ne mechanisztikusan, hanem élő módon jutassuk érvényre.

És itt érkezünk meg a tradicionális államformához, a királysághoz. Ez az egyetlen hiteles államforma. A demokráciánál ezerszer tisztább, átláthatóbb és mélyebbre-magasabbra mutató berendezkedés. Nem szavazatokon múlik, hanem egy évezredek óta működő hagyományon, nem dilettánsok ad hoc lájkjain, hanem a ránk ruházott szerep lelkiismeretes beteljesítésén, nem tiszavirágéletű eszméken, hanem örök ideákon. Most ne menjünk bele abba, hogy a királyság visszahozatala a mai Magyarországon mennyire életképes felvetés. Nem igazán az. Az ország legitim uralkodóházát elüldözték, közülük sokan ma nyíltan demokraták. A nemességet kiirtották vagy korrumpálták. De ha mindez meg is lenne, a világon az antitradicionális atmoszféra annyira beleng mindent, hogy túl nagy lenne az ellenerő ennek valóban hiteles érvényesítésére.

Ennek ellenére látnunk kell a demokráciával szembeni elvi fensőbbségét. A királyság mindenekelőtt szimbolikus jelentésénél fogva közelítendő meg.

A király egy szimbólum.

Isten uralmiságára, központiságára, mindenhatóságára utaló élő jelkép. Nem úgy jelkép, mint az alkotmányos monarchiák díszkirályai, hanem mint egy transzcendens erő eleven megtestesülése. A ma is népszerű marxista történelemszemlélet szerint a király a zsarnok szinomimája. Ideálisan azonban

léte, méltósága, pompája, emelkedettsége folyvást a metafizikai valóságra emlékeztet.

Udvartartása, a főurak, a nemesség, a papság, a harcosok, a mesteremberek az Istent körülvevő mennyei hierarchia szimbólumai. A király és a királyság a nép figyelmét a földi-emberi léten túl emeli, és az isteni áldásban való mennyei részesülésből ad ízelítőt. A nem jelentéktelen, de távolról sem a legfontosabb aktuálpolitikai, gazdasági kérdéseken messze túlmenően ez az államberendezkedés a szellemi igazságok jegyében áll. Ennek van súlya, van értelme, az egyes embert becsatornázza egy magasabb rendbe, akkor is, ha a ténylegességek síkján nem mindig működik kifogástalanul. E szellemhez való visszavezetéssel, az ember eredendő céljára és értelmére rámutatva a királyság pontosan azt a társadalmi megbecsültséget adja meg, amit a demokrácia csak hazug módon ígérni képes.

A szavazati jog egy elsőre megnyerőnek tűnő, de jobban megvizsgálva hasztalan, szemétre való vacak,

ami csak a hétköznapi ember egoizmusát táplálja. A láthatatlan hatalom elhiteti vele, hogy számít a véleménye, a döntése, hogy ő valaki, miközben valójában csak egyszerű balekként felhasználja céljai elérésére. A nép dolga nem dönteni, a nép valójában sohasem dönt. Eldöntetnek vele többnyire előre meghatározott dolgokat. Feladata ehelyett alázattal és hittel követni azt az uralkodót, aki biztos talajon állva úgy vezet a földön, hogy egyik szemével végig az ég ragyogó csillagait figyeli.