A vezér: igazgató

Vitathatatlan, hogy az úgynevezett üzleti élet a ma élő emberek többségét súlyosan, és több szinten érinti. Nem csak úgy, hogy egyszerűen kénytelenek részt venni benne, hanem úgy is, hogy az életüket számos olyan álérték és befolyás határozza meg, amit közvetlenül az üzleti életből vesznek át  – többnyire örömmel.

Bár az üzletet kritizálni maga is komoly iparággá vált mind az úgynevezett tanácsadói, mind pedig az akadémiai vonalon, ezek az átlátszó álkritikák bizonyos határokat soha nem lépnek át. Persze az egész kritikai kérdést frappánsan el lehetne intézni azzal, hogy rámutatunk –ahogy ezt mások már részletesebben is megtették –, hogy a kapitalizmus a liberalizmus gazdasági vetülete, a modern biznisz  pedig – mind mint rendszer, mind pedig mint organizáció  – a kapitalizmus terméke. Így azonban a kérdés a többség számára túl absztrakt maradna ahhoz, hogy ezek káros hatásait a saját gondolkodásmódján és életén tetten érje. Hasznos lehet tehát ezekkel egy kicsit közelebbről foglalkozni, kiragadva és röviden körbejárva a legabszurdabb megnyilvánulási formákat.

Első témánkat a szinte kimeríthetetlen forrással szolgáló nagyvállalati szférából választottuk: a személyi-kultuszt.

A modern vállalatok a modernitás egy sajátos jelenségei, az emberi történelemben korábban soha ilyen szervezeti formáció nem jelenhetett meg.

Olyan szervezetekről van szó, amik az organikus szerveződésnek a poláris ellentétét mutatják fel: profit maximalizására mesterségesen létrehozott, gépszerű szervezeteket.

A profit egyfajta álideológia szerepét tölti be, ami a vállalat létének egyedüli értelmét adja. Ez közismert. Az, hogy a gépezeten belül az embereket fogaskerekekre redukálják, szinte közhelynek számít. Mégis: kevesen rögzítik maguknak, hogy ez konkrétan azt jelenti, hogy

megfosztják őket emberi mivoltuktól, és furcsa, cyborgszerű lényekké alacsonyítják le őket,

akikben már az ösztönök is csak pislákolni képesek. Ez az úgynevezett professzionális stílus, amiről még más helyen lesz szó.

Érdekes, de nem meglepő, hogy a többség a nagyvállalatokhoz főleg pozitív fogalmakat kapcsol. Minél nagyobbakról van szó, annál inkább. Az, aki még nincs bent, nagyon szeretne bejutni, az pedig, aki bent van, képes szinte teljesen egy absztrakt vállalati márkával és imázzsal azonosulni.

Jack Welsh, a világ egyik leggazdagabb „üzletembere”, a General Electric feje

Nem elhanyagolható az sem, ahogy magát a „bejutást” ítélik meg az emberek. Bár ez teljesen ellentmond a legelemibb logikának is: minél nagyobb a vállalat, annál inkább kiváltságosnak tartják a bejutást, a „felvételt”. Vannak esetek, mint például a Szilikon völgyben, amikor a nagyság mellett az is számít, hogy mennyire „menő” a cég. A „menőség” többnyire a kockázati befektető és/vagy a cégalapító az évi sztárstátuszát jelenti és persze azt, hogy milyen grandiózus módon akarják „jobbá tenni a világot”, ami mögött persze egészen sajátos értelmezések rejlenek. (A projekt menedzsment szoftver cégek dolgozói ugyanúgy hisznek a világmegváltó, de legalábbis jobbító missziójukban, mint a facebookosok, a Tesla autógyár dolgozói, vagy mondjuk a Nestlé „vezérkara”, ami többek között azt szeretné elérni, hogy ne legyen többé ingyenes ivóvíz.) Ez oda vezetett, hogy például a Google-nál – saját bevallásuk szerint – a legnagyobb azoknak a PhD-t végzetteknek az aránya (akik ezen túl még a legmagasabb IQ-val is rendelkeznek a piacon), akik a tehetségükhöz képest a legalantasabb munkákat végzik (többet persze nem is kell hozzáfűzni az IQ-tesztek és a tulajdonképpeni intelligencia közötti kapcsolathoz).

A bár agyonfizetett, de ily módon megalázott tehetség mindennapos viccelődés tárgyát képezi a sztárként ünnepelt alapítók között.

A karriernek egy időben (az úgynevezett közép-menedzsment megjelenésétől kezdve) fontos szerepe volt, és ez a szerep, bár gyengül, még ma is jelentős, hiszen pusztán pénzért az ember nem szívesen áldozza fel az életét. A karrier ígérete nem más, minthogy a vállalat önmegvalósítási lehetőségeket nyújt. Ez az egyébként teljesen nyílt és arcátlan átverés azt implikálja, hogy aki feljebb van a ranglétrán, az egy tökéletesebb létforma, mint aki lejjebb: jobb ember. Ez természetesen nagyon messze van az igazságtól.

Annak, hogy az ember karriert építsen, előfeltétele, hogy azonosuljon egy hamis ideológiával és képviselje azt.

Szektatagokra jellemző az az állapot, amikor a racionalitás szintjén például a karrierhez kapcsolt önmegvalósítás képtelenségét képesek ugyan megérteni, de valami homályos alapon nyugvó, karrierjük felé mutatott lojalitás következtében mégis hajlandóak a racionalitástól eltekinteni.

Ami a személyi kultuszt illeti, a párhuzamok az úgynevezett celeb-jelenséggel nyilvánvalóak, de itt többről van szó. Míg a celebfenomén azt az utat és stílust szimbolizálja, ami a sikerhez pillanatnyilag szükséges, addig a nagyvállalati életben dúló személyi kultusz mögött ugyanolyan ideológia rejtőzik, mint ami a materializmus másik társadalmi vetületére, a kommunizmusra jellemző. A stílus persze mindig tükrözi az ideológiát.

A személyi kultusz, mint szervezeti stílus például sajátosan jellemző mind a kapitalista, mind pedig a kommunista rendszerekre. A közös nevező Steve Jobs, Ceausescu, Jack Welsh, Fidel Castro, Larry Page, Peter Brabeck-Letmathe, „The Zuck”, „the Donald”, Stalin, Elon Musk, stb. között: a nekik tapsoló tömeg. Tömeg, hiszen valódi identitással az azt alkotó individuum nem rendelkezik; bármihez tud alkalmazkodni, bármit és bárkit képes elfogadni, akár vezetőjének is. Ironikus, hogy mennyire divatos pont a vezetés kérdése a vállalati életben; ahogy „üzleti filozófusok” különbséget tesznek menedzserek és vezetők között, a vezetőkhöz többnyire ideológiai elkötelezettséget kapcsolva; természetesen mindig liberális ideológiákat (kimondottan nehéz például egy monarchista vezérigazgatóval találkozni).

Larry Page, a Google egyik alapítója

Az abszurd mennyiségi értékrend kizárólagos dominanciája következtében a magasztalt „vezéreket” (great leaders) is kizárólag a teljesítmény alapján ítélik meg, ami többnyire a növekedésben merül ki, és amit a már említett mechanikus környezetben csak manipulációval és csalással lehet teljesíteni, és készségesen szemet hunynak bizonyos hiányosságok fölött, illetve, ha szükséges, kimagyarázzák azokat.

Így válik az ostoba kreatívvá, a bűnözői hajlamokból így lesz elkötelezettség vagy rugalmasság, a hőbörgő kisember így válik kemény, egyenes, netán őszinte emberré, a psychopata pedig horribile dictu karizmatikussá.

Csak a tömegember képes gondolkodás nélkül vezetőnkként hivatkozni ügyvezető igazgatókra (a vezérigazgató valószínűleg a Sztálin korszakból visszamaradt kifejezés), vagy másokra, akik minőségileg nem különböznek tőlük: akik ugyanolyan irányultsággal, érdeklődéssel és stílussal rendelkeznek.

Mindezeket igazolandó talán mindannyian hallottunk már olyan véleményeket (többnyire az ügyvezető igazgatói állástól legtávolabb állóktól), hogy „ha ilyen beosztásba jutott, nem lehet hülye” és hasonlók, bizarr érvelésükkel automatikusan hülyévé vagy lustává minősítve önmagukat (a kemény munka ugyancsak gyakran hangzik el, mint a csúcs eléréséhez döntő sikertényező). Állításainkat igazolják a másik oldalon azok is, akik magukat sikeremberként könyvelik el (például mert a „csúcson” vannak, vagy egyszer már voltak), és

hittérítőként adnak nemcsak karriertanácsokat az arra áhítozóknak, hanem, ami sokkal sajnálatosabb, az élettel kapcsolatosakat is, amit természetesen a logikai készségekkel nem éppen megáldott tömeg gondolkodás nélkül elfogad, hiszen ha „ilyen sokra vitte a bizniszben, biztosan tud élni is”.

Záró megjegyzésünkben kontrasztként érdemes megemlíteni a letűnt korok uralkodóként vagy hadvezérként megjelent igazi vezéreit, akik organikus szervezeteket hívtak életre, és mivel az igazságot képviselték, nem áhítoztak elismerésre, és akiket a legjobbak tisztelete övezett egy olyan korban, ahol a tömeg nem jelenhetett meg.

Valószínű, ha létrejöhetene egy találkozás mondjuk Romolusz és a mai tömegember egy képviselője között, ez utóbbin ontológiai szintű rettegés lenne úrrá, hiszen az előbbi léte kizárja az utóbbiét; nemcsak az életét, hanem a létét érezné fenyegettetve.

Karlo Valois