Valóság és képzelet határán – Az Eredet című filmről

Megmondom őszintén, nem igazán kedvelem a filmeket. Állítom ezt úgy, hogy bizonyos filmekért egyenesen rajongok, és nem győzöm ajánlani barátaimnak. Nem kedvelem őket, mert noha fantáziánkat gazdagítják és különleges szempontokkal ajándékoznak meg, nagyban arra törnek, hogy megfosszanak bennünket képzeletvilágunk feletti önállóságunktól. Továbbá egy olyan univerzumot teremtenek, melyben igen könnyű elveszni, és amely kiváltképp alkalmas arra, hogy egy illúzió foglyává tegyen.

Szememben azok az igazán figyelemreméltó filmalkotások, amelyek ugyan becsábítanak ebbe az egy-két óráig tartó, álomszerű állapotba, de egyúttal az abból való kiemelkedés receptjét is megadják azoknak, akik képesek éberen követni a történet mögött lapuló üzenetet. Ezek az üzenetek néha olyan mélyek, hogy talán maguk a készítők sincsenek tudatában: filmjükkel nemcsak izgalmat és egyedi meglátásokat adnak, hanem a tudatos szellemi élet kezdő löketét is megadhatják.

Korábban ebbe a kategóriába soroltam a Mátrixot (The Matrix – 1999), és véleményem szerint idetartozik az Eredet (Inception – 2010) is. Mindkettő érdekes és értékes alkotás annak az embertípusnak a számára is, aki nem az üres életet pillanatokra megszínesítő szenzációk után lohol, hanem inkább az önismeret ösvénye után kutat. Ezek a filmek, ha igazi útmutatásokkal nem is szolgálhatnak, inspirációt nyújthatnak a nézőnek, hogy megtegye kezdő lépéseit a szellemi igazságok elsajátítása vonatkozásában.

Furcsának tartom azt a hozzáállást, amikor emberekkel beszélgetek egy filmről, és éppen azokat a témákat illetően a legszkeptikusabbak, amelyek a legemelkedettebb pontjai annak, illetve amelyek miatt maguk is oda vannak értük. Tetszik nekik, amit látnak, mégis, mintha semmi sem tudná meggyőzni őket arról, hogy az akár valóságos is lehet. Izgalomba jönnek, amikor a Mátrixot száztizenegyedjére látják, mégsem vetődik fel bennül annak a gondolatnak a szikrája sem, hogy jelen világunk káprázat, melyből meg kell szabadulni. És hiába süppednek bele újra és újra az Eredet kalandos sztorijába, egy napjuk sincs, amikor felvetnék maguknak:

álmodom, vagy ez tényleg a valóság?

Ez csak film! – mondják a legtöbben. (Milyen vicces ez olyanok szájából, akik sokszor többet időznek ebben a „csak film” világban, mint az általuk valóságosnak tekintett létformában!) És persze az Eredet is bővelkedik olyan elemekben, melyek nem egyeznek az álomban tapasztalható törvényszerűségekkel. Az álom nem ilyen merev és nem ragadható meg ilyen mechanikus pontossággal, mint a filmben. Kétséges az is, hogy fel lehetne vetni olyasmit, hogy én most másvalaki álmában vagyok, és nem a sajátomban, miközben jól tudom, hogy magam is álmodok. Ugyanakkor a hipnotikus befolyásolás lehetősége ismert (ha nem is pontosan oly módon, ahogy ábrázolják), ahogyan a közös álom jelensége sem légből kapott dolog. (Ez utóbbi olyannyira nem, hogy bizonyos tradíciókban a mesterek álmukban jelentek meg a tanítványoknak, hogy tanítást vagy beavatást adjanak nekik.) A tudatsíkok közötti megfelelések (vizelési inger az egyik síkon a másik síkon esőt jelent) vagy az álom összeomlásának ábrázolása és bizonyos archetípusok és szimbólumok megjelenítése is jól sikerült (Cobb őrjöngő felesége például Jung „anima” fogalmára emlékeztet).

Ezek a megjegyzések az álomtudománnyal kapcsolatosak, mely szerintem egy nagyon különleges terület. Itt érdekes kísérleteket tehet az ember. Ha megtanulja a tudatos álmodás módszerét, próbára teheti képzelete szabadságát és hatalmát. De ami a film kapcsán a legérdekesebb számunkra, az nem is ez, hanem a felébredés és az álmodás, a realitás és az illúzió közti feszültség. Mi tulajdonképpen a valóság, és hova kell felébrednünk? Illúzió-e az álom, és valóság-e az ébrenlét?

Általában úgy gondoljuk, hogy a hétköznapi ébrenléti állapotunk a valóságos, és minden, ami ettől különbözik, az valamiféle illúzió. De vajon tényleg ennyire járulékszerű, amit más tudatállapotokban tapasztalunk, és tényleg ennyire egyértelmű, hogy jelen állapotunkat tekintsük a végső vonatkoztatási pontnak? Biztos, hogy az anyagból, a testből és az agyban lezajló zavaros folyamatokból kell levezetnünk azokat a tapasztalatokat, amelyek önálló realitásként is megállhatnák a helyüket?

Nos, ezek azok a kérdések, amelyeket a film felvet, és amit a figyelmes néző tovább gördíthet. Ezek azok a pontok, amelyek mentén kibontakozhat egy új világnézet, amelynek célja azt a végső vonatkoztatási pontot megkeresni és megvalósítani, amely az összes tudatállapot centrumában áll – ily módon még a kezdetben nagyon alapvetőnek gondolt ébrenléti állapotnak is. Hallgassuk ezzel kapcsolatban korunk egyik kiváló filozófusát:

„Mind az ébrenléti állapot külső empiria világa, mind a szintén ébrenléti benső képzeleti empiria világa, mind az álombeli empiria világa, mind pedig a narkotikumok-pszichodelikumok által provokált állapotok empiriájának a világa objektíven valóságos világ, de a Subiectum által meghatározott és kizárólag a tudatban lévő tudati objektivitás valóságos világa; ugyanekkor mindezek a világok illuzórius, álomszerű világok, függetlenül a közöttük fennálló jelentékeny különbségektől. Minden tudatállapot empiriájának a világa: valóságos és illuzórius.” (László András: Tradicionalitás és létszemlélet. 2. kiad. Budapest, 2014, Persica, 63. o.)

Hogy mi a valóság és mi az illúzió, azt csak akkor állapíthatjuk meg teljes bizonyossággal, ha elindulunk az önismeret ama útját, amely feltárja előttünk rég elfeledett és elhagyott, valódi mibenlétünket.

Ez pedig az ébrenléten éppúgy túl van, mint az álmon.

A megkeseredett vénember, aki belemerült az illúziók világába, és elfeledte valódi célját

Hiszen ez az aktuális, megszokott állapot, amelyhez oly makacsul ragaszkodunk, sokkal inkább olyan, ahogyan a nemrég megjelent Knights of Cups (2015) bevezető meséje illusztrálja számunkra, amely film szintén érdekes lehet a szóban forgó témában:

„Emlékszel a történetre, amit gyermekkorodban meséltem egy ifjú hercegről? Egy lovagról, kit apja, a Kelet Királya, Egyiptomba küldött, hogy meglelje a gyöngyöt. A gyöngyöt, a tenger mélyéről. Mikor a herceg megérkezett, a nép itallal fogadta, mely elragadta emlékeit. Elfeledte, hogy egykor herceg volt. Megfeledkezett a gyöngyről, és mély álomba szenderedett. A király nem felejtette el fiát. Továbbra is üzent neki hírvivőkkel, felderítőkkel. De a herceg nem ébredt fel…”

Ennek nyomán a film végén nyitva hagyott dilemma sem azzal kapcsolatos, hogy visszajutott-e a DiCaprio által játszott karakter az ébrenléti állapotba, a „valós” gyerekeihez, hanem az, hogy nekilát-e annak a munkának, amely visszajuttatja őt a formákon és cselekményeken túli, akár az ébrenléti, akár az álombéli létállapotot felülmúló abszolút valóságba, az ő végső, valódi otthonába.