WikiLeaks – A Rothschild akta
Julian Assange-t az igazság élharcosaként, a szennyes titkok leleplezőjeként, a korrupció ádáz ellenségeként, a szabadság mintaképeként ismerik. A cikk, amit közlünk, ezt az elképzelést némileg árnyalja. Ha megengedőek is vagyunk, és feltételezzük, hogy Assange nem működik együtt tudatosan az ő munkásságát saját céljaira felhasználó modern világhatalommal, tevékenysége akkor is a vitatható kategóriába sorolható. A korlátlan sajtószabadság igenlése, az információk szabad áramoltatásának nyomatékosítása, a mindenkori elit totális elutasítása és megvetése, olyan elvek, melyek súlyos tévedéseken alapulnak, ezért nem eredményezhetik azt a pozitív változást, amit a WikiLeaks alapítója tevékenységével meg akar valósítani. (Mindemellett az sem kizárt, hogy fenyegetés, kényszerítés vagy a háttérhatalommal kötött paktum hatására – gondoljunk csak a börtönben eltöltött időre, ahol efféle dolgokra sor kerülhetett –, épp a legkényesebb és egyben legfontosabb információkat tartja vissza.)
A sajtószabadság kiharcolása vezetett oda, hogy ma gyakorlatilag bárkiről bármit le lehet írni a tények szinte teljes figyelembe vétele nélkül. Soha annyi hazugság, rágalom, megtévesztés és manipuláció nem történt, mint azóta, hogy a szólásszabadság teret nyert magának. A szabad információáramlás azt eredményezi, hogy a hírek és tények olyan emberekhez is eljutnak, akik azokat nem képesek önállóan értelmezni. Ez káoszt és általános megzavarodást idéz elő. Az elit elutasítása eredményezte, hogy az emberek senkiben nem tudnak bízni és senkit nem képesek követni, akkor sem, ha az adott vezető történetesen helytálló életet él és helyes nézeteket képvisel. A történelem korábbi szakaszában a valódi elit koránt sem volt olyan szinten összekötve a korrupcióval, mint ahogyan azt a marxista történetírás tanítja, és ahogyan az ma valóban a legtöbb helyen fennáll. Ezt sajnos a rendszer ellen lázadó úgynevezett szabadságharcosok szinte minden esetben elfogadják. Ily módon az anarchizmus, a konstruktivitást nélkülöző lázadás, a demagógia, valamint az elnyomott nép és az egyéni vélemények szentimentális túlértékelésének útjára lépnek. (A szerk.)
Bizonyára nem csak a szabad-, hanem akármelyik kőműves számára nyilvánvaló, hogy ha egy régi épület helyére valami újat akar építeni, akkor az építkezést meg kell, hogy előzze a bontás, a régi ingatlan lerombolása. Miután a régi roskadozó, szerkezetileg meggyengült házat az alvállalkozó porig rombolta, kezdetét veheti az építkezés. Egyszerű történet, de hogy néz ki ez abban az esetben, ha nem a „Kovács Ép. Kft.” hétköznapjaira fókuszálunk, hanem szabadkőműves társaikra, például az „Ordo ab Chao” Bt., a Jezsuita Rt., és a Szuverén Málta Lovagrend Kft., illetve partnereik új világrend építőipari vállalkozásaira. (Ordo ab Chao – skót rítus 33.) Ezek a kőművesek nem (csak) házakat, irodaépületeket és bevásárlóközpontokat építenek, hanem komplett társadalmi-, politikai-, és gazdasági rendszereket. Teszik mindezt királyok, pápák és lovagjaik, bankárok, iparmágnások, elnökök és az ő embereik bonyolult hálózatának segítségével.
Természetesen mikor ez a „cég” építkezésre szánja el magát, azt nem úgy vesszük észre, hogy az egyik héten eltűnik a régi, omladozó ház a Petőfi utcából, a következőben pedig már egy új épül a helyére. Egy teljesen új világrend felépítésének kivitelezése némileg tovább tart és nagyobb felforgással (zajjal) is jár. A bontással járó porfelhő pedig nem biztos, hogy csak úgy elterül az utcán, nem kizárt, hogy „gomba alakot” ölt. Emlékezzünk csak az I. és II. világháborúra, és őket követő új, 20. századi, IMF-fel, Világbankkal, NATO-val, ENSZ-szel, EU-val, WHO-val színezett világrendre! A két alapos, szinte az egész bolygóra kiterjedő „bontás” után, akár egy atombomba robbant be az 1900-as évek derekán az új, globális kormányzást idéző, illetve azt előkészítő világrend, a világbékét szolgáló világszervezeteivel.
Viszont az I. világháború kitörése óta eltelt már száz, a II. világháború lezárása óta pedig hetven év. Ami akkor, az akkori társadalmak számára megoldásnak tűnhetett – például az arany alapú helyett, az adósság alapú pénzrendszer alkalmazása –, arról mára egyértelműen kiderült, hogy sokkal nagyobb bajok forrása igazából. Persze a „tervezőket” nyilván jobban motiválta a saját hatalmuk megerősítése, illetve kiterjesztése, mintsem az átlagember problémáinak orvosolása. Rájuk csak a frontvonalon, vagy az utcai barikádokon, mint élő homokzsák van szükség. Nekik jut a piszkos munka, a bontás. Akár szimbolikusan
leverhetik régi lánciakat, hogy helyébe újat kaphassanak, amit azután tudatlanságukból és naivitásukból adódóan büszkén és boldogan viselhetnek
újabb ötven-, hatvan-, vagy akár száz évig is, míg az is el nem kopik. (Ha csak nem valami új, időtálló anyagból készül majd ez alkalommal…)
Az ilyesfajta bontási munkálatoknál kifejezetten előnyös, ha a „munkatárs” nem képes rendszer szinten gondolkozni, egyáltalán nincsenek önálló gondolatai, csupán reagálni képes. A fanatizmus, az erőszakra való hajlam külön előny. Az ilyen, és a menthetetlen idealista típusok reakcióit kénye-kedve szerint manipulálja a háttérhatalmi hálózat. A manipuláció és a vele járó felforgatás eszközeinek tárháza pedig úgy tűnik kimeríthetetlen. Felhasználhatóak hozzá a politikai pártok – kormánypárti, vagy ellenzéki szerepben –, civil(nek hazudott) szervezetek, diák szervezetek, futballhuligánok, különböző militarista szervezetek, internetes csoportok/mozgalmak stb.
Lényeg, hogy feszültséget, „krízist” generáljanak, mert „a krízis olyan feszült, fájdalmas állapot, mely fenyegetettség, kilátástalanság és elveszettség érzését okozza, magában hordozza a pozitív és a negatív irányba történő változást is, fordulópontot jelent az egyén számára, mely tovább terheli problémamegoldó kapacitását, elégtelenség érzését okozza.”
Továbbá „a krízisben lévő egyén az adott problémára, azon belül is egy-egy apró részletre fókuszál, sokat tud helyzetéről, azonban ismereteit képtelen strukturálni, keresi a megoldást, de elgyötört, szorongó, érzelmeit nehezen kontrollálja, impulzív. A tájékozódó megnyilvánulások, attitűdök megszokott rendszere felborul, megszűnik az egyén önmagára vonatkozó jövőképe. Munkavégzése alacsony hatásfokú, a mindennapos rutintevékenységek is nehézkessé válnak, regressziót tükrözhetnek. A krízisben lévő kapcsolatrendszere megváltozik. Az egyén fokozottan befolyásolhatóvá válik (!), függőség-igénye jelentős, „kapaszkodik” a segítőbe, mély regresszióba süllyed.”
Az elmúlt évek egyik, ha nem a leghíresebb ilyen „segítője” Julian Assange, a Wikileaks atyja/arca. Sorozatos és világraszóló „leleplezéseinek” hála, személye egybeforrt a rendszerellenes (világ)forradalmár hősi képével. Legalábbis a rendszerben csalódott, megoldást kereső tömegek milliói szemében. Mind-mind naivan az ő kezébe (is) „kapaszkodtak”, „kapaszkodnak” ma is.
Mondhatni az „Anonymous álarc” mellett, az ő neve a legnagyobb „brand a világforradalmi piacon”. (Assange maga is reklámozza a mozgalmat, a mozgalom tagja pedig cserében baálványozzák Assange-t.)
Szembement a bankokkal, a politikusokkal, sőt, még az amerikai hadsereggel is! Fogságba esett, bebörtönözték, házi őrizetben tartották, de ő nem tört meg, és még ma is az igazság bajnoka! Újabban az RT (Russia Today) orosz állami csatorna csapatában.
De menjünk vissza a történet elejére! A legelejére sajnos nem tudunk, mert Assange titokszolga múltja homályba vész. Egyes források szerint összefüggésbe hozható a CIA „Hamis elme” (phony intel) projektjével, melynek célja iraki, iráni és szíriai célpontok elleni informatikai támadás, illetve hírszerzés volt. De állítólag vezetnek szálak a Moszadig és az angol titkosszolgálathoz is. Ezek tisztázását most mellőzük. Assange, mint „világforradalmár” a WikiLeaks-nek köszönhetően vált ismerté. Ezen „megbízásának” körülményeit fogjuk vizsgálni. A projekt korai szakaszán rögtön egy különös egybeeséssel fogunk találkozni.
Kezdjük a Wikileaks egyik első igazi nagy hírbombájának történetével! Julian Assange sajtótájékoztatót tartott a Frontline Kluban (!), ahol aztán találkozott Rudolf Elmerrel, a tradicionális svájci Julius Baer Bank (továbbiakban JBB) korábbi alkalmazottjával. A jó hangulatú teadélutánon a klub falai között gazdát cserélt egy akta, mely tartalmazta a JBB titkos „kajmán-szigeteki” ügyleteinek adatait. Mikor Assange elkezdte szivárogtatni a kapott anyagokat, közel negyven politikus, több tucat üzletember és multinacionális cég (nem mindig legális) ügyletei váltak nyilvánossá. (Első lépésben 10 konkrét név.) Assange és az egyébként 2006 óta működő WikiLeaks ismeretsége pedig növekedésnek indult. Azonnal elnyerte az elégedetlenkedő tömegek rokonszenvét (99%), hisz akciójával azokat a támadta, akikben ők minden gondjuk okozóit látták. A gonosz bankárokat, a csúnya politikusokat és galád üzletembereket. Azt a bizonyos 1%-ot.
Népszerűsége tovább nőtt, mikor az okozott kár, az elpártoló ügyfelek miatt a JBB beperelte a WikiLeaks-t, és a bíróság lekapcsoltatta a „Wikileaks.org” kaliforniai szerverét. Utólag úgy tűnik, hogy a világforradalmárokat még inkább meggyőzte az oldal letiltása arról, hogy Assange valóban valami érzékeny pontra tapintott. Egyre többen látogatták ezért a Wikileaks oldalát.
Vissza a bíróságra! Assange és a Wikileaks nem hagyta annyiban! Fellebbeztek az ítélet ellen. A bíróságon a Wikileaks-et (nem) meglepő módon a Fox Rothschild ügyvéd iroda képviselte, sikerrel. Az oldal újra elérhetővé vált és rögtön folytatta is a JBB akták nyilvánosságra hozatalát, melynek következtében további szuper-elit ügyfelek hagyták el a bankot. A JBB részvényeinek értéke 60%-ot esett tíz hónap alatt.
Mellékszál a történetben, hogy a JBB-t elhagyó aggódó ügyfelek nagy része a szintén svájci, az 1968-ban alapított Rothschild Bank AG-nál talált menedéket.
Nem sokkal később Assange készített egy filmet a „The Economist” számára, ami aztán el is nyerte a társaság „New Media” díját. (Az Economist természetesen Rothschild érdekeltséghez tartozik.)
A folyamatos szivárogtatások és az ebből adódó egyre nagyobb üldöztetés következtében a Wikileaks befolyása megállíthatatlanul növekedett. Olvasók, rajongók tömegei terjesztették a megjelent anyagokat, illetve támogatták az oldalt pénzadományokkal. A hivatalos verzió szerint ebből tartotta fenn magát az portált üzemeltető csapat. Megannyi feljelentés után Assange végül az Interpool kezére került. Nemi erőszakkal kapcsolatos „svéd vádak” következtében. (Ennél átlátszóbb, mondvacsinált váddal nem is lehetne egy „megmondó ember” hírnevét növelni.)
Russell Brand és Jemima Khan
Szerencséjére nem kellett sokáig, az állítása szerint egyébként kifejezetten szörnyű körülmények között raboskodnia, mivel Jemima Khan, a Goldsmith dinasztia örökösnője, Russell Brand, egy másik világforradalmi Anonymous álarcos megmondóember barátnője kifizette a 32 000 dolláros óvadékot.
Természetesen Jemima személye nem azért érdekes, mert valami különös okból kifolyólag vonzódik a „fake truther”-ekhez („hazudozókhoz”, „manipulátorokhoz”, „felforgatókhoz”)! Sokkal inkább amiatt, mert a leányzó tagja a Goldsmith&Rothschild beltenyészetnek. Felmenői között rendszeresen előfordul a „Rothschid” név. Nagyapja, James például Jacob Rothschild unokatestvére volt. (Évtizedek óta terjengő brit pletykák szerint Diana hercegnő anyja, Frances Shand Kydd többször is vigasztalódott az öreg James karjaiban, mikor Edward John Spencerrel való házassága épp válságos időket élt meg. Egyesek még annak lehetőségét sem zárják ki, hogy Diana és Jemima féltestvérek.)
Zac Goldsmith és Alice Rothschild
Mindenesetre több forrás is „rokon dinasztiákként” utal a Goldsmith (korábban, még Frankfurtban Goldschmidt) és a Rothschild klánra. Érthető, hisz rendszeres a családok közti házasság. Legutóbb épp Jemima testvére, Ben házasodott össze Kate Rothschilddel. De a londoni szerelmi románc ezzel nem ér véget! A harmadik testvér, Zac (konzervatív politikus) beleszeretett és azóta már boldog házasságban él együtt Alice Rothschilddal, Kate testvérével.
Ben Goldsmith és Kate Rothschild
Assange-t végső soron tehát a Rothschildok sógornője hozta ki a börtönből, hogy aztán házi őrizetbe kerülhessen Vaughan Smith házában. Vaughan egyébként annak a Frontline Alapítványnak az elnöke, melynek klubjában Assange az említett sajtótájékoztatót is tartotta (és nyilván még jó párat).
Viszont most, hogy másodszorra is szóba került, meg kell említeni, hogy a Frontline Alapítványt a Soros György féle „Open Society” alapította. Soros Györgyöt, és módszereit bizonyára nem kell bemutatni az olvasóknak, elég ha csak annyit jegyzünk meg ez alkalommal, hogy Soros egyaránt szoros üzleti (és egyéb) kapcsolatban áll a Goldsmith és a Rothschild családdal. Érdekeltségeik között nagy az átfedés, céljaik és módszereik megegyeznek. Gyuribának tehát az Occupy világforradalom pénzelése mellett, még Julian Assange támogatására is van energiája. Klubjaiban szívesen látott vendég, előadásokat is tarthat (tart is). Soros emberei pedig „segítenek” neki, ha épp szállást keresne házi őrizethez.
Hogy lett Assange-ból világsztár? Kétségtelen, hogy a Wikileaks-et az Economist média díja nagy lökéssel indította el a „hírnév felé vezető úton” 2008-ban. Ennek köszönhetően már nem csak az internetes közönség számára volt ismert a neve, egyre többször bukkant fel „mainstream” médiában is. Amellett, hogy a Rothschild család jelentős anyagiakkal támogatja a „The Economist”-ot, a család tagjai aktívan is részt vesznek a társaság irányításában. 1972 és 1989 között például Sir Evelyn Robert Adrian de Rothschild volt az elnöke. Jelenleg pedig a felesége, Lynn Forester de Rothschild képviseli a családot a vezetőségben, ami természetesen jelentős tulajdonhányaddal is bír a társaságban.
Az Economist akkor és nyilván azért díjazta Assange-t és csapatát, mikor azok titkos banki és kormányzati anyagokat jelentettek meg. Bizonyára tudatában voltak annak, hogy a kiszivárogtatott anyagok közfelháborodást okoznak és táptalajaként szolgálhatnak különböző utcai zavargásoknak, tüntetéseknek. Azok volumene pedig nagyban függ attól, hogy hány embert érnek el, illetve hányan hiszik el Assange és a Wikileaks szavait. Nos, a díj egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy a szivárogtatott anyagok széles körben terjedjenek és „hivatalosként” elfogadottak legyenek. Így aztán a Wikileaks által közölt anyagok lassan, de elkezdték szó szerint felforgatni a világot. Megjelenésükkel és terjedésükkel a régi rend felforgatása, azaz a világforradalom új szintre léphetett. Összehangolt tüntetések, jellemzően a már említett két csapat, az „Occupy” és az „Anonymous” zászlaja alatt, vagy az ő közreműködésükkel.
Bizonyára hallottátok már, „ha valamit támadsz, akkor annak erőt adsz!” (Vagy egyéb változatait.) Láthattuk, hogy nőtt Assange népszerűsége az őt ért hatósági támadások következtében. Ezt a folyamatot erősítette, mondhatni vezényelte Joe Lieberman szenátor, és negatív reklámkampánya. Szisztematikusan uszított a Wikileaks ellen, annak szankcionálást követelte. Elérte például azt, hogy a Paypal, a Mastercard és a Visa ne továbbítsa a Wikileaks számára érkező felajánlásokat. Elvágta tehát a csapat hivatalos pénzforrását. Sőt, nyomást gyakorolt az Amazonra is, hogy hagyjanak fel a Wikileaks oldalának hostolásával.
Az Wikileaks-et ért támadásokra az „Anonymous” csoport válaszolt, rendszeresen „támadta” az említett cégek weboldalait. (Ezzel természetesen a jezsuita álarcos csapat népszerűsége is nagyott nőtt.) Lieberman támadásai már-már mártír szerepben emelték Assange-t. A tömegek hősükként tekintettek rá. Csatlakozott azon neves emberek soraiba, akiket a Time magazin az „év emberének” választott.
Assange ügyvédje ekkor már Mark Stephens, a „Finers Stephens Innocent” nevű, vezető londoni ügyvédirodától. Azon a fentiek után talán már senki sem lepődik meg, hogy ez az ügyvédi iroda képviseli a Rothschild család rangos „Waddesdon” alapítványát is. Ahogy azon sem, hogy Assange média partnere a „Guardian”, ami szintén a „család” befolyása alatt áll. Az újság irányítója a Guardian Média Csoport, aminek jelenlegi elnöke Paul Myners. Myners ezt megelőzően a N. M. Rothschild Limited & Sons Limited munkatársa volt. A média csoport tulajdonosa pedig a Scott Alapítvány, melynek megbízott vezetője Anthony Salz, a „Bank Rothschild” egyik alelnöke.
A Guardian rendszeresen közölt a Wikileaks anyagaiból, illetve továbbadta azokat a New York Times-nak. Munkáikat aztán mondhatni az egész világsajtó átvette. A Guardian után, érdemes NYT háza táján is körülnézni. Az újság elnöke Arthur Sulzberger Jr., aki a már említett Joe Lieberman mellett, szintén tagja a „Külkapcsolatok Tanácsának”. Apja Arthur Ochs Zulzberger, nagyapja Arthur Hays Zulzberger. Mindketten hűséges munkatársai voltak Rockefeller Alapítványnak.
Assange története megerősíti az elméletet, miszerint ugyanazon hatalom kontrollálja a tézist, a jelenlegi világrendet, és manipulálja az ellene fellépő antitézist.
Mindennek pedig az „ellenzék kordában tartásán” túl, az elvárt szintézis, az új világrend megalapítása, előkészítése is célja lehet. A kiszivárogtatott információk hatására felhergelődött tömegek reakciói a kialakult krízishelyzetek, a fokozódó társadalmi és politikai feszültségek, és a mindezek következtében rendszeressé váló tüntetések, zavargások megfelelő távolságból nézve, akár egy összehangolt bontási akciónak is tűnhetnek. Ez alkalommal nem a WTC tornyokat, hanem a komplett rendszert bontják, hogy az helyet adhasson az újnak. Az új rendnek, melyben a „hatalom” feltehetőleg tovább távolodik annak forrásától, a „néptől”, illetve az „egyéntől” és egy ma még „ismeretlen” világszervezet, egy esetleges ENSZ utód kezében centralizálódik. (Vagy egy megerősödött, jogaiban megerősített ENSZ kezében.)
A gerjesztett népharag és általános feszültség pedig része a régi rend bontási terveinek. A forradalmi hangulat tökéletes táptalaja a további manipulációknak, melyek segítségével a háttérhatalom átmentheti erejét, sőt megerősítheti, kiterjesztheti azt az új rendben.
A rendszerellenesség nem alternatívája a rendszernek! Sőt, része annak!
Minden bizonnyal kész tervek, kidolgozott stratégiák vannak a rendszerellenes erők kontrollálására.
E miatt is tanácsosabb lenne a tömegek számára, ha az utcai tüntetések, zavargások, felforgatások helyett, inkább a rendszertől való függetlenedésre, valós alternatívák keresésére használná energiáit és forrásait! Egyébként is, minél kevésbé függ a rendszertől, annál kevesebb oka lehet ellene tüntetni. Sőt, ezáltal a rendszert fenntartó hatalmat is gyengíti.
Egy önállóan gondolkodó, önfenntartásra képes ember, vagy ilyen emberek közössége ezerszer nagyobb sebet képesek ütni az elnyomó „fenevad” testén, akármilyen utcakőnél, vagy Molotov-koktélnál!
