Mi köze Morgan Freemannek Istenhez?
Több szempontból hasznos vallásokkal foglalkozni. Más kultúrák megértése, a velük való együttműködések megvalósítása, az államvezetés, a nevelés, az önismeret és a mai ember számára oly megragadhatatlan transzcendencia feltárása szempontjából elengedhetetlen nemcsak a saját, hanem az összes vallás lényegének megismerése. Létezik egy új sorozat, amely látszólag ezt az igényt igyekszik kielégíteni. De felvetődik a kérdés, vajon a látványos felvételek és az ügyes rendezés mögött azok a kérdések és válaszok hangzanak-e el, amelyek valóban közelebb vihetik a nézőt az isteni valósághoz?
Ebben a cikkben az „Isten nyomában” című, National Geographic sorozat felépítését és koncepcióját vizsgáljuk. Bizonyára mindenki belefutott már abba a NatGeo reklámba, amely az utóbbi hónapokban óriásplakát méretben virított a nagyvárosok majdnem összes utcáján. Ezen Morgan Freeman, hollywoodi színész látható, aki komoly tekintettel, óriási Isten felirattal az oldalán (amely úgy van elhelyezve, mintha rá vonatkozna) invitál minket a vallások mögött húzódó nagy titkok felfedezésére. De mi köze a másik műsorában még féreglyukakról elmélkedő, nyilatkozata szerint ateista („nem hiszek abban az Istenben, aki a saját képére teremtette az embert”) Morgan Freemannek vagy a szcientista NatGeonak a vallásokhoz és Istenhez? Mi ezt a titkot szeretnénk leleplezni.
MORGAN FREEMAN, A „BÖLCS”
Számtalan filmet felsorolhatnánk, ahol Morgan Freeman a tudományos professzor, az egyetemi igazgató, a bölcs guru, a mágus, a cselekmények szálait kezében tartó főkonstruktőr, az amerikai elnök, sőt az önző fehér fajankót (Jim Carrey) móresre tanító Isten szerepében tetszeleg.
A nézők nagy része így olyan véleménnyel lehet róla, amik a való életben nem is jellemzik a színészt. Okosnak, értelmesnek, megfontoltnak, őszintének, jóságosnak, felelősségteljesnek, megbízhatónak hihetik, holott az egyetlen biztos, amit ezzel kapcsolatban tudhatunk, hogy ezeket a szerepeket több-kevesebb sikerrel el tudja játszani. De a legtöbbeknek csak a körítés számít. A filmekben a fontos döntések meghozatalánál, a bajba jutott főhős megsegítésénél, az ígéretes harcos tanoncok kiképzésénél mindig Morgan Freemanre lehetett számítani, és ez éppen elég ahhoz, hogy a nézővel mindent megetessenek, amit ennek a színésznek a szájába adnak.
Első körben tehát van egy színészünk, aki eljátssza a bölcset. Ez az ember egy objektív kutatót játssza, aki rendkívül okos, alapos, kritikus, nehezen meggyőzhető, de mégis nyitott az újra, illetve szeret a dolgok végére járni. Azonban ha jobban megnézzük, lényegileg
nincs birtokában annak a tudásnak, amely révén helyesen ítélhetné meg és interpretálhatná a vallásokat és a hozzájuk való helyes viszonyulást.
Arról nem is beszélve, hogy személye és kinézete (bármennyire is törekednek erre) csekély mértékben sem szolgál istenemlékeztetőként, annál inkább ébreszti fel azon lények képzetét, akiktől az evolucionisták származtatják magukat.
Morgan, a „szabad ember”
A FEJLŐDÉS BABONÁJA
Vallásokkal kapcsolatban félreértések százait sorolhatnánk fel. Sokan – nem kevés szuggesztió hatására – úgy vélik, hogy a vallás az emberi primitivizmus kifejeződése, a buta ősember világgal szembeni értetlenségének és félelmének kompenzációja. Ezek az ostoba és nagyképű gondolatok részben a fejlődés és az evolúció dogmájának köszönhetőek, melyek szerint az emberiség egy nagyon alacsony szerveződési szintről indult és azóta töretlenül halad felfelé a fejlődés létráján.
Vallásokkal foglalkozni ennek a hiedelemnek az elutasítása nélkül nem lehet komolyan.
(Hiedelemről beszélünk, ugyanis az evolúciót – bár szeretik úgy beállítani, mintha nem így lenne – soha nem sikerült bizonyítani, az úgynevezett fejlődés pedig legfeljebb a modern technikára érvényes, az egyes emberre viszont egyáltalán nem. Erről könnyen megbizonyosodhatunk, ha körülnézünk egy modern nagyváros forgalmas utcáján.)
A hagyomány képviselője nem ismerte az automatikus fejlődés fogalmát, és nem is tartott rá igényt, létszemlélete és életmódja teljes volt e nélkül is. Ily módon életstílusa nem is megközelíthető az önmagát felsőbbrendűnek tartó, saját létét éppen a fejlődésre alapozó modern ember hozzáállásával. Amíg a kutató nem fogadja el, hogy az archaikus ember rendkívüli tudatossággal, briliáns értelmi képességekkel, komplex és logikus világmagyarázattal, határozott transzcendens célokkal rendelkezett, ami semmivel sem számított alacsonyabb rendűnek a mainál, és ami semmivel sem kisebb létjogosultságú, mint a mai, addig nem beszélhetünk többről, mint kulturális csemegézésről, ami nem avathat be abba a lényegbe, amit a vallások magukban hordoznak, és ami miatt létrejöttek.
Egy ilyen műsor akkor járna el helyesen, ha előzetesen azokat a magasrendű tradicionális alapelveket mutatná be, amik az archaikus időket áthatotta, és amik a vallásos álláspont felvételéhez és az adekvát kutatáshoz elengedhetetlenek. (Ilyen például a materializmus elutasítása, a fejlődéselméletek elvetése, a szcientista-technokrata magatartás felszámolása, a marxista történelemfelfogás felülbírálása, a modern politikai irányzatok alkalmatlanságának belátása, a monarchia és a hierarchia igenlése, a szimbolikus szemléletmód képviselete, a teológiákban való jártasság megléte, a metafizika valóságának elfogadása, sőt akarása stb. Vö. A modern világ válsága.) A tradicionális ember helyzetébe való megfelelő belehelyezkedés ugyanis csak akkor lehetséges igazán, ha nem modern szemmel viszonyulunk hozzájuk.
A múlt értékei irányába mutatott lenéző magatartással nem juthatunk túl a felszín kapargatásánál, és nem érthetjük meg az általuk hordozott üzenetet,
ami valójában jóval több misztériummal kecsegtet, mint amit a film érzékeltetni próbál. Sajnos ezekről a dolgokról egy szó sem esik. Így szinte esélytelen, hogy a néző ténylegesen találkozzon a hagyományokban rejlő esszenciával.
Néhány tudományos érv az evolúció ellen
TURISTAKÉNT A PARADICSOMBAN
A műsor ide-oda ugrál térben és időben egyaránt. Morgan az egyik percben még templomi meghittségben hallgatja egy halálélményen átesett ember vízióit, a másik pillanatban már az egyiptomi piramisokat szemléli és kap gyorstalpalót az egyiptomi hagyományról egy helyi régész segítségével, de máris ugrik egyet, és a maja ásatásokon jár, ám egy emberáldozatokról szóló rövid párbeszédet követően utazik is haza, hogy meglátogassa szerettei sírját, majd felkeres egy modern és vélhetően ateista tudóst, aki elmondja neki a véleményét a halálról. Azután még kvaterkázik egyet egy hinduval a reinkarnációról és az abból való megszabadulásról, benéz a jeruzsálemi Szent Sír-templomba, és mielőtt pislognánk, már megint egy amerikai nagyváros felhőkarcolójában találjuk, ahol a mesterséges intelligenciáról beszélget egy valószínűsíthetően megszállott párral, akik a halál túlélését emlékeik számítógépben való tárolásával képzelik el.
Mindez csak az első rész. Már ebből is kiderül, hogy
ez egy nagy felhajtással járó, de felületes turistaút,
ahol kapunk egy idegenvezetőt, aki az érdekes dolgokat keveri a meghökkentő ostobaságokkal. Aki felkelti az érdeklődésünket, de egyúttal tévedésekbe is rángat, aki elvileg a vallásokkal foglalkozik, de végül mindig a modern tudománynál köt ki, aki az újat és a miszteriózusat keresi, de végül mégis megmarad abban a megszokott, hétköznapi, biztosnak vélt állapotban, amelyből kiindult.
Kóstolónak talán megteszi, de komolynak és objektívnek aligha, teljes körűnek még annyira sem nevezhető. Szép felvételek mellett olykor jó kérdések és figyelemfelkeltő válaszok is elhangzanak, amik egyesekben felébreszthetik a kezdeti érdeklődést a vallások iránt. Már ha figyelmes a néző, mert ezeken olyan gyorsan túlsuhanunk, mintha el sem hangzottak volna. Három dologhoz viszont érdemes kritikusan viszonyulni az ilyen ismertetők kapcsán.
Az egyik a zsidóság és a judaizmus szerepének túlhangsúlyozása a vallások történetében.
Erre találunk jeleket, rejtett utalásokat ebben a sorozatban, ami azért problémás, mert kioltja a többi vallás jelentőségét, alacsonyabb rendűnek állítja be őket, és önmagában is megálló voltukat kérdőjelezi meg.
A második a vallás=primitivizmus képlet szuggerálása.
Primitív törzsi kultuszok, „földszellemekkel” való érintkezés, megszállottságról tanúskodó rituálék, vadság, babonásság, tudatlanság, álintellektualizmus és elszabadult szentimentalizmus – ezek jellemzik azt a világot, amivel egy szintre akarják helyezni a végső transzcendens cél felé mutatott kifinomult és mély értésről tanúskodó viszonyulást, ami az igazi vallásos embert jellemezte.
A harmadik pedig az a téves hozzáállás, miszerint a végszó mindig a modern tudományt illeti.
Érdemes elutasítani azt a hozzáállást, miszerint bármilyen fontos dolgot is állít egy hagyomány, azt igazolni kell például egy abszolút tekintélyként fellépő agykutató véleményével. A konkrét haláltapasztalat ugyanis például teljesen független egy tudós megállapításaitól, hiszen az egy lelki-szellemi krízis, amiben kísérleteivel és statisztikáival nem tud érdemben segédkezni. Ahogy valaki megfogalmazta: „a vallás és a tudomány közötti vitát az dönti el, amikor az orvos közli veled, hogy egy heted van hátra”. Egy ilyen élesre állított helyzetben, amikor a halál a küszöbön áll és a betörő túlvilág közvetlenül fenyeget, a tudós mentalitás semmit sem ér.
Ennek a három sugallmazásnak nem szabad bedőlni. Emellett jól teszi az ember, ha a témában felkeresi azokat a hiteles forrásokat, amelyek tovább korrigálhatják az ilyen sorozatok által is összezavart szemléletét.
„(…) az egész létében és szerkezetében a tudományra támaszkodó modern kor egyértelműen az anyag pártján áll – vagyis a gazdaság pártján, a technika pártján, a fogyasztás pártján. Egyszóval a test pártján. Amikor a modern ember önmagára tekint, akkor nem Isten képét és hasonlatosságát fedezi fel magában, hanem – a mai emberszabásúak ábrázatának görbe tükrébe nézve – állati, majomszerű ősének képét és hasonlatosságát. Tudományával mindegyre azon munkálkodik, hogy az ember és az emberszabású majmok közötti távolságot a minimálisra csökkentse. Például azt hangsúlyozza, hogy az ember és a csimpánz fehérjeszerkezete között mindössze egyetlen százaléknyi eltérés van, ámde sosem említi, hogy a társas élet területén nem a hordában élő csimpánzok, hanem – példának okáért – a stabil párkapcsolatban álló énekesmadarak állnak hozzánk legközelebb (melyek ráadásul – horribile dictu! – az emberhez hasonlóan két lábon is járnak).
Ugyanakkor mindent megtettek azért, hogy a majomból, főként egyes csimpánzokból, különféle célzott kísérletek keretei között „embert faragjanak”. Ha az emberit nem egy transzcendens realitás függvényében határozzák meg, akkor szükségképpen ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberalatti tényezők befolyási övezetébe kerül. „Egy érték föladása valami hitványabb benyomulásának készít helyet” – mondja Czakó Gábor. Az emberfeletti tagadása automatikusan utat nyit az emberalatti állításának. Az emberi ugyanis önmagában nem áll meg, nem lehet kiindulópont – ha egyszer eredetét nem fent keresik, akkor szükségképpen csak lent lehet azt keresni. S ami lentről származik, az szükségképpen magán fogja viselni származásának bélyegét. Az evolucionista értelemben vett ember valójában nem egyéb, mint egy „felkapaszkodott majom” (akinek persze azáltal sikerült felkapaszkodnia, hogy „lekapaszkodott” a fáról), vagy ha még mélyebbre követjük az ember eredetét, akkor nem több, mint egy „rakás atom”. Amikor az alsóbbrendűből magyarázzák a magasabb rendűt, akkor valójában lealázzák, sőt, valójában és a jelen esetben porig alázzák azt. Az olyan ember, aki önmagát evolucionista módon értelmezi, joggal mondhatja magának a katolikus liturgia szavával élve: Porból vagy és porrá leszel.”
