Aljas nyolcas kritika

Vigyázat! Az alább olvasható sorok nyomokban a film jelentősebb cselekményszálait, dramaturgiai sarokköveit, a végkifejletre való utalást is tartalmazhatják. Spoilert viszont nem, mert az egy autóipari légterelő alkatrész, amit a verdájára szereltet fel a feka-imitátor, a nem létező önbecsülésének és férfiasságának kihangsúlyozása végett.

Úgy tűnik, hogy az előző cikkünkben lefektetett, a tarantinoi filmeszkábálás alapjairól szóló megállapításaink – még ha kissé vázlatosak és sarkosak is voltak – helytállónak mondhatóak. Az Aljas nyolcast megtekintvén rájöhetünk, hogy most sincs ez másképp, mint ahogy azt már megszokhattuk. (Fontos kérdés az, hogy meg kell-e ezt egyáltalán szoknunk, és ha igen, miért?) Egy aprócska különbség azonban mégis akad. Ugyanis a korai trash és exploation filmekből pofátlanul plagizáló, az erőszakfüggőségét mániákusan propagáló „géniusz” olyannyira kimerült a folytonos autofelláció okozta krónikus garatgyulladástól, hogy már a saját filmjeiből lenyúlt klisék és karaktervonások újramelegítését sem tudta tisztes filmiparos módjára felszolgálni. A Kutyaszorítóból kölcsönvett, az egyhelyszínes gengszteragonizálást csúcsra járató elem itt is felhasználásra került, a Ponyvaregényben tökélyre fejlesztett nigroid és nihilista proli-imitáció szintén, a Kill Bill központi szála, az „IFA platónyi vérben fürdés bosszúállás közben” ugyanúgy, a Pecstelen Zsicik Brigantykból kölcsönvett antirasszista és árjafób ideológia is kardinális részét képezi a cselekményvezetésnek.

A felsorolt tények a leghidegebb vérű Tarantino-fetisisztát is akut nyálmirigy és mellékhere túlműködésre ingerelnék, de mint utólagosan kiderült, többségük egyáltalán nincs elragadtatva a látottaktól. Akkor mi lehet a probléma? Többek között a film minden szegmensére ólomsúlyú páraként ránehezedő, tompa és szürke és nyúlós és fullasztó dögunalom. 168 percnyi – szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hisz más országokban 14 perccel tovább zajlanak az idegzsibbasztó események – önkínzóan naiv bárgyúsággal terhelt várakozás, hogy hátha található valamilyen értékelhető momentum ebben a méla undorral csordogáló apátiában.

És hogy megpróbáljuk lemosni homlokunkról az öncélúan fröcsögő és gyűlölködő fasiszták skarlátbélyegét, boldogan kijelentjük: igen, található! Az első negyedórában néhány pillanat erejéig lassított felvételen csodálhatjuk meg egy fehér és egy fekete paripa gyönyörű mozgását. Nem hiába, no. Tarantino ezen metaforikus tartalommal bíró jelenetben tesz utalást arra, hogy a nyolcadik rendezéséhez érve érett meg eléggé ahhoz, hogy belássa, ez a két állat a legértelmesebb és legtisztább szívű lény a filmográfiájában szereplő összes karaktere közül. Kezd felnőni a mi kis Quentinünk.

A sokak által frenetikusnak vélt dialógusai szolgáltatják továbbra is a forgatókönyv vázát, de olyan formában, amit a szövegkönyv korpusza sem tudott már épségben elviselni, ezért a párbeszédekben a könnyed szellemesség és lazaság helyét a monoton darálás és a vérlázítóan debil ismételgetés vette át. Szó szerint! Olyannyira, hogy vetítés közben többször is jeleztem a terem bejáratánál ténfergő mozis kislánynak, hogy megakadt a filmtekercs, legyen szíves, szóljon a gépésznek, hogy csináljon valamit, mert nem akarok minden jelenetet harmadjára újranézni. Így mivel a történet lapos, mint Berki Krisztián herezacskója, nincs ami elterelhetné a hithű néző figyelmét az elhangzott diskurzusok feltűnően primitív, érdektelen, önismétlő tartalmáról. Némely jelenethez kommentárt is kapunk, ahol a szánkba rágják, mi is zajlik az orrunk előtt vagy pedig újra összefoglalják nekünk a történetet, miszerint két fejvadász egy fogatlan szukával és egy leendő seriffel bennragad egy fogadóban, ahol mások is vannak, odakint nagy a cidri, ezért senki sem tud tovább menni, így aztán jó jenki módjára lemészárolják egymást, mert Darwin óta tudjuk, hogy csak a legrátermettebb maradhat életben. (Ez egyértelmű bizonyítékot szolgáltathat Stephen Hawking létezésére is.) Bár érdemes a készítők jóindulatát is feltételezni, így meglehet, hogy lelkiismeretes utómunkálataiknak köszönhető ez a törődés, ez a didaktikus papagájeffektus, amely azoknak szól, akik többször elaludtak a film nézése közben és lemaradtak egy-egy kulcsfontosságú momentumról.

A film megtekintése hasonló következményekkel járhat…

Tarantino filmjeit ismerve újfent meggyőződhetünk az aberrált perverzitás és a vérontás okozta kéjérzet kéz a kézben járásáról. A Fitymátlan Brigantyk is tömve volt az ilyen típusú jelenetekkel, de mégis található benne egy értékes mozzanat az árja minőségről, a végzeten való győzelemittas felülemelkedésről: amikor egy német tiszt rendíthetetlen nyugalommal és bátorsággal várja halálát a baseball ütős medve zsidónak nevezett tetvedék görény képében. Nos, az Aljas nyolcas már nem büszkélkedhet ilyen pozitívumokkal sem. Ez esetben a konzervatív elveket képviselő déli, azaz a konföderációs katonai múltú szereplők mutathatnának fel valamicskét a normalitásból, de amint ezt megteszik, a filmtörténet egyik leggusztustalanabb jelenetét kapjuk ajándékba, csakis a miheztartás végett, hogy tudjuk, mi is jár a jobboldaliaknak. Ebben a jelenetében premier plánban követhetjük végig, ahogy egy konföderációs katona orálisan kielégíti a művelt, jólelkű, aranyos, sátánian kacagó négert – Samuel L. Jackson alakításában, aki szemmel láthatólag ezt a jelenetet élvezte a legjobban –, aki egyébként Abraham Lincoln kebelbarátja és a történet főszereplője. Ahogy azt a filmipar uraitól elvárhatjuk, kötelező jelleggel kapjuk meg az ügyesen árnyalt antirasszista gyorstalpalónkat, egy kis buziskodással fűszerezve és a társadalmi osztályharcok amoralitásának köntösébe csomagolva.

Fekete bosszú az antirasszizmus és heterofóbia jegyében

Valójában nincs semmi meglepő ebben a fércműben, pontosan végrehajtja azt, ami a rendeltetése. Filmművészeti igénytelenséggel tömi be a posztmodernségtől kipállott szájakat, zsiványan összekacsint a nosztalgiázó ex-anarchistákkal és tovább növeli egy olyan világnézetnek nevezett álideológiai fertőzés hatásfokát, amit úgy is nevezhetünk, hogy elsemmilyenedés. Ennyi ez a film is, akárcsak Tarantino életműve. Laza vagányságba bujtatott elúttalanodás, anarchizmusba burkolt világnézettelenség, pillanatnyi egzisztenciális érdekek és ösztönös vágyak által irányított tenyészés, kiválasztás, bekebelezés és kielégülés. Vér, belsőség, ondó, fegyver, pénz és picsa által.

Katzenberger Márk