Transzhumanizmus és az örök élet illúziója

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Ha nincsenek is túlzottan sokan olyanok, akik a transzhumanizmus nyílt és elkötelezett híveinek tartják magukat, az emberek viselkedését és a társadalmi folyamatokat alaposabban megfigyelve nagyon úgy tűnik, hogy mára majdnem mindenki a transzhumanista célok burkolt támogatójává vált. A transzhumanizmus ember és gép minél szorosabb összekapcsolásán keresztül az emberi állapot meghaladását és felülmúlását hirdeti. Ha az automatizáció- és technológia-központú, okostelefon, internet, tévé és számítógépfüggő civilizációnkon végig tekintünk, nem marad kérdéses, hogy bizony, ebbe az irányba tartunk, mégpedig igen nagy erőkkel. A transzhumanizmusnak sokféle irányzata és felfogása ismeretes, ám legfőbb és egyben legmerészebb céljukban nagyjából megegyeznek: ez pedig nem más, mint megvalósítani azokat a feltételeket, amik az örök élethez vezetnek. Az örök élet célja a legtöbbek számára ma még eléggé hajmeresztőnek tűnik, ám ettől nem kevésbé igaz, hogy ez az elképzelés az, ami az egyik lényegi motorját képezi ennek az egyre népesebb tábort magáénak tudó mozgalomnak. Lássuk, milyen főbb megvalósítási módokat dédelgetnek magukban a transzhumanisták, és vizsgáljuk meg, mennyire logikusan átgondoltak, és nem utolsó sorban, mennyire életszerűek és hasznosak valójában az ember számára ezek a tervek.

Az örök élet megvalósításának talán legismertebb formája az az elképzelés, miszerint az ember testrészeit ki lehet cserélni olyan élettelen alkatrészekre, amik, mivel elvileg tartósabbak és könnyebben javíthatóak vagy helyettesíthetőek az élő szervezetnél, jobban biztosítják az egyén hosszútávú fennmaradását. Ennek végletekig vitt formája, amit a Ghost in the Shell című népszerű animéban vagy az Alitában is láthattunk, ahol minden egyéb „felesleges” testrészt és szervet kicserélve csupán az agyat őrzik meg az emberi testből. Ez az elképzelés sok kérdést felvet, amikre a transzhumanisták aligha tudnának meggyőző válaszokkal szolgálni. Nem világos például, miért lenne egy tartályban őrzött agy hosszabb életű, mint bármelyik más testrész, amitől meg kellett válni. Vagy hogyan maradna az agy önmagában életben? Mi alapján gondolják, hogy az ember ember volta továbbra is fent fog állni, ha csupán egy darab húscafat marad belőle? Egyáltalán mi alapozza meg azt a felvetést, hogy az ember lelke az agyban található, és ha ott is található, hogyan feltételezhető, hogy ez a lélek megmarad és ugyanúgy funkcionál minden egyéb testi elem kiszortírozása esetén is? Ráadásul érthetetlen, hogy egy egészséges életfelfogású ember számára miért lenne előnyösebb kifinomult és közvetlenül birtokolt tagjaitól és érzékszerveitől megválva egy fémtestbe zárnia magát. Ezekre a kérdésekre a tudomány mai állása alapján még nincsenek egyértelmű válaszok. Ám ez a „még” szócska jól érzékelteti, hogy az ellenvetések és a veszélyek ellenére a modern tudományra nagy hatással vannak ezek az elgondolások, és ha nem is jutnak majd el odáig, hogy az embert legbonyolultabb szervére szűkítsék, mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy egyre gördülékenyebbé és általánosabbá tegyék ember és gép összeolvasztását.

Az örök élet illúziójának egy újabb formája, amikor az ember tudatát úgymond feltöltik a felhőbe. Ennek két változata is van, egy közvetett és egy közvetlen. A közvetett verzió esetében arról van szó, hogy kifinomult számítógépes algoritmusok segítségével monitorozzák az ember viselkedését. Érdekességként megjegyezzük, hogy erre szolgálnak többek közt olyan ma használatos rendszerek is, mint a Google, a YouTube, a Facebook, a Spotify vagy a mostanában nagyon felkapott Grammarly. E felfogás szerint kellő mennyiségű adat begyűjtése esetén rekonstruálható az ember személyisége egészen olyan szintig, hogy a létrehozott entitás szinte a megszólalásig hasonlít a valódi személyre. Például ugyanolyan dolgokat szeret, ismeri az emlékeit, hasonló döntéseket hoz stb. Erről szól a Black Mirror Be Right Back című része, ahol a meghalt férj által hátrahagyott adatokat egy robotba táplálják, a feleség számára azt a benyomást keltve, mintha az illető továbbra is élne. A White Christmass vagy a USS Callister című részekben pedig a számítógépes világban rekonstruált személyek idézőjeles „életét” követhetjük nyomon. Ám ebben az esetben az adott egyén vonatkozásában nem beszélhetünk igazi örök életről vagy halhatatlanságról. Ha úgy tetszik, itt egyfajta posztmodern szellemidézésről vagy digitális klónozásról van szó, amihez az élő személynek már semmi köze sincs. Ez a klónozás az adott személyt a haláltól nem menti meg, és legfeljebb mások számára tűnhet úgy a róla megőrzött és bármikor előhívható adatok alapján, mintha életben maradt volna, és valódi lélekkel bírna.

Igazából ha itt valaminek a relatív örökkévalóságáról ténylegesen beszélhetünk, az leginkább az úgynevezett mesterséges intelligenciáé, ami minden ilyesfajta transzhumanista próbálkozás legnagyobb haszonélvezője, hiszen minden ilyen információfeltöltés az ő kiteljesítéséhez és tökéletesítéséhez járul hozzá.

A tudat feltöltésének másik változata, amikor az adott személy konkrét tudatát próbálják feltölteni a számítógépbe. Erről szól például a Transzcendens című film, de erre láthatunk példát a Ghost in the Shellben is, ahol a transzhumán lények groteszk mennyországát egy internethez hasonló digitális világ testesíti meg. Vagy a Lucy, melyben a főszereplőnő addig-addig fejlődik, mígnem egy pendrive-vá változik. Nehéz ennél nagyobb képtelenséget elgondolni; a tudat egy mérhetetlenül különböző valóság; nemhogy a számítógépes világgal, de még a biológiai világgal sem összemérhető. Ahhoz, hogy – kimondani is szörnyű – feltöltsék egy winchesterre az ember tudatát, először mérhető adattá kellene átalakítani, hogy a kettes számrendszeren alapuló számítógép azt értelmezni tudja. Úgy vélik, ennek az lesz a megoldása, hogy az ember agyi impulzusainak egészét feltérképezik és átalakítják elektromos jellé, amit ezt követően már fel lehet tölteni a virtuális térbe. Ám kérdés, hogy mi maradna a tudatból, ha ezt csodás módon transzformálni tudnák valamiféle információhalmazzá? Valójában ugyanaz történne, mint ami az előbbi esetben: a feltöltött adathalmaznak már nem lenne semmi köze a tényleges átélőhöz, még akkor sem, ha megnyilvánulásaiban nagyon hasonlítana rá. De ha lenne is, elég bizarr lenne, ha valakiről kiderülne, az az élete vágya, hogy nullákon és egyeseken alapuló átláthatatlan adathalmazok végtelen és embertelen áramlásában tévelyeghessen.

Valójában az a tény, hogy a mai ember minden áron egy számítógéphez akarja hasonlítani az agyát vagy az elméjét, leginkább nem tudománya fejlődéséről árulkodik, hanem arról, mennyire lenézi saját tudatát, és mennyire nincs tisztában annak természetével, képességeivel és lehetőségeivel.

A következő módszer, ha nem is teljesen független az előbb említett megközelítésektől, kicsit máshová helyezi a hangsúlyt. Ebben az esetben az ember olyan szinten azonosul egy robottesttel, egy virtuális karakterrel vagy egy hologrammal, hogy a biológiai teste helyett tudata hordozójának ezeket kezdi el tekinteni. Ilyesmiről van szó a Hasonmásban, a Mátrixban, az Avatarban vagy a San Junipero című Black Mirror részben, mely két utóbbi alkotásban a főszereplők a történet végére teljesen meg is válnak eredeti testi hordozóiktól. De a számítógépes játékfüggők esetében is hasonló a helyzet, akik már ma is kimutathatóan jobban azonosulnak az általuk játszott karakterekkel, mint a saját személyükkel. Nehéz elképzelni, mindenesetre felvethető, hogy ha a tudat, egy álomhoz hasonlóan, elég intenzíven és elég sokáig azt hiszi, hogy az említett formák az ő tudatának hordozói, akkor az végül úgy is lesz. Ez a felfogás megkerüli a tudatfeltöltés nevetséges ötletét; itt nem arról van szó, hogy a tudatot mintegy digitalizálják, hanem arról, hogy bizonyos szuggesztiók révén elhitetik vele: nem a biológiai, hanem a virtuális vagy robot test a valódi teste. Képtelenségnek tűnik, ám ha meg is lehetne valahogy oldani, hogy ezzel az új testtel a tudat maradéktalanul azonosuljon, a halálra előbb-utóbb így is sor kerülne, mivel egy egyszerű áramkimaradás, a virtuális szimuláció leállása vagy a robottest elpusztulása esetén a tudat kapcsolata megszűnne a hordozójával, az emberi létező pedig ebből következően ugyancsak életét veszítené.

A transzhumanizmus, ami a mi szemünkben sokkal inkább szubhumanizmus, azaz emberalattiság, számos érvvel rendelkezik, amivel megpróbálja igazolni önnön szükségességét. A mozgalom egyik legfőbb érve, hogy lehetővé teszi beteg vagy sérült emberek számára a teljesértékű életet, például robotvégtagok vagy mentális betegségeket kezelő agyi implantátumok biztosításával. Mások, mint például Elon Musk, már azt mondják, azért szükséges transzhumán lényekké válnunk, mert csak így tudjuk felvenni az ütemet a félelmetes iramban fejlődő mesterséges intelligenciával. Vannak, akik nem hivatkoznak ilyesfajta álságos humanitárius érvekre, és egy az egyben kimondják: a transzhumanizmus az állítólagos evolúció újabb lépcsőfoka, a szuperemberek korának hajnala, mi több, a valódi transzcendencia kapuja. Ennek egyik végső és ma már alig titkolt célja a földi halhatatlanság megvalósítása. Ám ez azon túl, hogy láthatóan sosem lesz teljes értékűen elérhető, olyan áldozatokat követelhet az embertől, amikre nincs felkészülve, és amik során, életmohóságából kifolyólag, természet adta képességei ellen lázadva és eredeti szellemi sorsát megtagadva talán éppen azt fogja elveszíteni, amit leginkább meg szeretett volna menteni: a legbonyolultabb gépek által is reprodukálhatatlant: a saját lelkét.